Az elme jelenségét és műveleteit megfigyelve jól láthatóak működésének folyamatai, amelyek aztán mindinkább eltünedeznek. Fennmaradásához az egonak hinnie kell, hogy valóságos, és önálló, független léttel bír. Az ego/elme ezért mindenféle formájában és külsőségében szüntelenül az uralom lehetőségét és saját hasznát keresi. Sikerre törekszik, bármi legyen is csalóka céljának mércéje. A boldogság mindig csak egy karnyújtásnyira van, ezért még jobban nekigyürkőzik, hogy elérje céljait.
Egy bizonyos ponton illúziói szertefoszlanak, és elérkezik a spirituális út-keresés kezdetéhez. Keresésében kívülről befelé fordul, és válaszok után kezd kutatni. Ha szerencséje van, az igaz megvilágosodás tanításaival találkozik, és nem tér el azok lényegétől. Az idő múlásával az eredeti tanításokat kísérő magyarázatok és értelmezések közül sok elveszett, és félre-értelmezéssé silányodott. Évszázadok elteltével a legnagyobb tanítások némelyike olyannyira eltorzult, hogy végül értelmük megdöbbentő módon az eredeti pontos ellentéte lett. Később ezekre a tanításokra hivatkozva szítottak viszályt, és fedték el az igazságot.
Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy minden kétséget kizáróan meg kell ismernünk bármely tanító vagy tanítás igazságszintjét, mielőtt követőivé vagy tanítványaivá szegődnénk, netán híveivé vagy beavatottjaivá válnánk. Csakis az Igazság mellett kötelezzük el magunkat. A tanítóknak tisztelet jár, de csak az Igazságnak lehetünk odaadó hívei. Ahogy Buddha mondta: „Ne rendelj más főt a sajátod fölé.” Ezzel arra utalt, hogy egyetlen igazi gurunk az Én (a Buddha-természet).
A tanító és a tanítvány Énje egy és ugyanaz. A tanító ösztönöz és tudást ad át, és ez az ösztönzés segít a keresésben.
Vajon a spirituális elkötelezettség azt jelenti, hogy le kell mondanunk a világról? Természetesen nem. Csupán annyi szükséges, hogy új összefüggésbe helyezzük az evilági életet, átszervezzük, és más képet alkossunk róla. Nem arról van szó, hogy a világ kelepce volna, de kötődésünk hozzá és vele kapcsolatos észleleteink megzavarnak az Igazság keresésében. Némely csábításnak engedve csupán az időnket pocsékoljuk, míg mások veszélyes csapdát rejtenek, amelyek rémisztő következményei a mélybe rántják az óvatlanokat. Ugyanakkor néha csak az eltévelyedés gyötrelmei vezetnek el odáig, hogy valaki a mélypontra érve lezárja addigi életét, és elfogadja a kedvezőbb választási lehetőségeket. Ezért soha nem állíthatjuk, hogy bárki is rossz úton jár, mert akármilyen kínokat él is át, talán éppen azok vezetnek végső megszabadulásához
Nem árt emlékeznünk rá, hogy az Igazság és a Megvilágosodás nem olyan dolgok, amelyeket megtalálhatunk, kereshetünk, megszerezhetünk, elnyerhetünk vagy birtokolhatunk. A Korlátlan Jelenlét mindig jelen van, és felismerése akkor következik be, amikor ennek útjából elhárultak az akadályok. Ezért nem szükséges az igazságot tanulmányoznunk, csupán el kell hagynunk a megtévesztőt. Azok nyitották meg az utat, akik előttünk jártak, és ők teremtették meg a tudati lehetőséget mások számára, hogy végigmenjenek rajta. Az evilági törekvéseket és vágyakat a megfelelő időben a spirituális szándék és figyelemösszpontosítás váltja fel. Az értelem és a logikus gondolkodás helyébe a közvetlen tudás lép, és a megérző tudatosság a célok és a forma részletei helyett inkább az élet lényegére és hatóerőire összpontosít.
A Korlátlan Jelenlét mozdulatlanságában az elme hallgat, mintha nem volna mit mondani – minden tökéletesen és pontosan magától értetődő. E felismeréssel meghaladjuk a lét és nem-lét végső kettősségét, mert csakis a létezés lehetséges. Az Igazság ellentéte nem létezik, mert a Valóság kizárja a valótlanságot. Ebben a felismerésben lakozik Isten békessége.
A tudás átadásának kockázata abban rejlik, hogy a hallgató egoja megkísérli intellektuális adatként feldolgozni az információt, és itt meg is áll. Vannak olyan spirituális tanítványok, akik a szó szoros értelmében tanfolyamok és előadások ezrein vettek részt, egész könyvtáruk van spirituális témájú könyvekből, de egyáltalán nem haladtak előre a tudatosság útján, és egy helyben topognak. Újabb tanfolyamot keresnek, majd mennek a következőre, keresik az újabb könyvet, egy másik gurut, és így tovább.
A spirituális munkát nem az értelem végzi (amely segítségével doktori címet szerezhetünk összehasonlító vallástörténetből vagy teológiából). Az igazi metafizika olyan elvonatkoztatás, amely abban segít, hogy megfogalmazva és szavakba öntve elmondhassuk, ami szavakkal valójában kifejezhetetlen. Nem a szavakat kell felismernünk. A megismert igazságokat kell átültetnünk mindennapi életünk gyakorlatába, mert azok csak így érvényesülnek, és meghaladják a szóbeli kifejezést. Ha ezt megtettük, megváltozunk. Az információnak annyi a szerepe, hogy megismerkedünk vele, magunkba fogadjuk, majd megértéssé érleljük.
Megértés
A spirituális munkában a megértés önmagában is előidézheti a változást. Egyfajta katalizátorként működik, és újszerű látásmódra nyitja a szemünket. Ezáltal fejlődünk, és előrelépünk a spiritualitás útján. További szellemi fejlődésünk közben elhagyjuk a régi gondolkodásmód és összefüggés szemléletét, amit az új felfedezések öröme kísér. Már nem gerjesztenek haragra az élet képtelenségei, hanem csak nevetünk rajtuk, ami fölött a világ nagy része siránkozik és amit érzelgős színjátékként nagyra tart, az most mulatságosnak tűnik. A szellemi tanításokat el kell fogadnunk, hogy magunkba építhessük. Az ellenállást az ego fejti ki, mert benne nincs alázat, és büszkesége miatt rossz néven veszi, ha nincs „igaza”. Érdemes inkább felismernünk, hogy nem a helytelen nézeteinket adjuk fel, hanem jobbakat teszünk magunkévá. Értelmünk felfogja, hogy a béke jobb a háborúnál, a szeretet pedig a gyűlöletnél, de az ego lázadozhat, ha le kell mondania kedvenc gyűlöletéről és jogosnak ítélt sértődöttségéről.
Bolygónkon sok millió ember, egész kultúrák és társadalmak létének kizárólagos indítéka és értelme a gyűlölet. Társadalmuk egésze a bosszúra, az áldozat és a tettes kettősségére épül. A világ teljes térségei szentelik magukat a gyűlölet kifejezésének, amit a régmúlt eseményeinek felemlegetésével újra és újra megalapozottnak látnak. A társadalom nem szenved hiányt a gyűlölet igazolásában. Mindig idézhetjük a rég halott ősök szavait, hogy jogosnak állítsuk be az ősi ellenségeik iránti gyűlöletet. Ez akár hősies, hazafias, dicséretreméltó vagy politikailag korrekt tettnek is tekinthető.
Meditáció
Rendszerint a gondolatfolyamot a newtoni lineáris paradigma korlátolt szemléletéből kiindulva magyarázzák, amely oksági összefüggéseket feltételez ott, ahol valójában nincsenek ilyenek. A gondolatok véletlenszerűnek, nem lineárisnak és kaotikusnak tűnnek, és nem létezik megbízható mód előrejelzésükre. A dicséretes erőfeszítések ellenére voltaképpen nem adhatunk igazolható magyarázatot a gondolatokra, képzetekre, elképzelésekre, emlékekre, ábrándokra, érzésekre, reményekre vagy félelmekre, és az elme tartalma nem hajlandó alávetni magát uralmunknak. Az elme rétegeinek összessége, a gondolatok mátrixa a folyamatos gondolatalkotás révén jön létre, amely a gondolatok végeláthatatlan sorozatát sugalmazza. Ezeket szándékosan veti közbe, hogy kizárja a csend minden lehetőségét. Minél inkább próbáljuk befolyásolni, annál több cselhez folyamodik, fellázad, ellenáll az irányításnak, és egyre megzabolázhatatlanabbnak tűnik.
Meditáció közben a szemlélő, a megfigyelő nézőpontjából tekintve azt látjuk, hogy az elmét maga a tudatmező figyeli, és hiábavaló küzdeni vele.
Ha nem a test, és nem is az elme a valódi énünk, akkor semmi szükség megsemmisíteni, leigázni őket, vagy küzdeni ellenük. A gondolatok önmaguktól bukkannak fel, és nem azért, mert valaki vagy valami előidézi őket.
Az elme természetéből adódóan gondolkozik. Összpontosítással és szánt-szándékkal rövid, összefüggő és értelmes gondolatmenetekre kényszeríthetjük. Ilyen módon képes „problémákat” megoldani. Az elme gyors és okos. Elismerést vár a gondolataiért (azaz a jó gondolatokért). Rendkívül éles figyelemre és összpontosításra van szükség, hogy észrevegyük, amikor a gondolat megjelenését követő másodperc töredékének elteltével a magáénak vallja a gondolatot. Ha tetten érjük az elmét, az „én gondolom” látszata szertefoszlik.
A Buddha ugyanezt mondta: a Buddha-elme a gondolatok között fedezhető fel. Valójában a gondolatok nem jelentenek semmit, és nem szükségesek a túléléshez. Az ego nagyjából egy tízezred másodperc után tulajdonít sajátjának egy gondolatot. Tulajdonképpen minden magától történik. Az életünket folyamatosan ajándékként kapjuk, és folytonosságát pillanatról pillanatra Isten tartja fenn, nem pedig az ego. Nincs értelme a gondolatok kirekesztésével próbálkozni, úgyis visszatérnek. Az emberek attól félnek, hogy ha feladják az elméjüket vagy a gondolatalkotást, netán nem figyelnek rá eléggé, vagy nem próbálják irányítani, meghalnak vagy megőrülnek.
Az ego/elme céljai elérhetetlenek.
Az elmét a folyamatos előretekintés sürgetése hajtja, hogy megkísérelje befolyásolni a tapasztalat következő egy milliomod másodpercét.
Bátorságra, hitre és meggyőződésre van szükségünk, hogy az ismerten túlmerészkedjünk.
Az átlagos elme nem tud könnyen megbocsátani, aminek a helyes és helytelen, a méltó és méltatlan, az igazságos és igazságtalan ellentétpárjainak kettősségét létrehozó önkényes szembeállítás az oka. Ez az „ellentétek problémája*, és eme ellentmondásának feloldásához tisztában kell lennünk valamennyire a tudat természetével.
Az emberi gyengeség iránti könyörület mérsékli az ítélkezési hajlamot. Az elme az általa előírásszerűnek vélt kívánalmak alapján ítéli meg az emberi viselkedést, amely a merev erkölcsiség mellett foglal állást.
Ezzel szemben a tudat természeténél fogva ártatlan. Fokozatosan beprogramozódik, méghozzá gyakran járulékos társadalmi hatások révén.
Az akaratot a megértés és a felfogás határozza meg, amelyet az összefüggés által meghatározott jelentés befolyásol. Az evilági indítékokat a szükségletek és vágyak, a vonzó dolgok csábításai adják. Az ilyen igények és vágyak elveszítik ösztönző erejüket, amikor a szándék és az elhatározás föléjük kerekedik. A szellemi fejlődés és a tudat evolúciójának tehát az akarat az alapja. Ekkor nem annyira a valótlanság taszít, inkább a valósághoz kezdünk vonzódni.
A szellemi tudatosság elérésének belső sürgetése megszűnik, mert már nem keressük az Igazságot, hanem a tanúi vagyunk. Az erőfeszítéseket a felfedezés mesterkéletlen könnyedsége váltja fel.
A béke természetéről
A Csendben az a Mélységes Békesség uralkodik, amely az idő tapasztalatának a végét jellemzi.
Az idő illúziója nem teszi lehetővé ezt a Békességet, mert a veszteségérzet vagy a dolgok várt alakulásának kilátásait vetíti előre. A szokványos tudati szinteken az idő szorítása és az ezzel járó nyugtalanság nem tudatosul, észrevétlenül van jelen, mint ahogy egy idő után a magasvasút mellett lakó emberek is megfeledkeznek a zajról. De ha a vonatok megállnak, megrendíti őket a hirtelen beálló, néma csend. Egyeseket, akik már hozzászoktak a hangzavarhoz és a lármához, zaklatottá tesz a csend és a nyugalom, és igyekeznek visszatérni a zaj és az emberek nyüzsgésének ismerős világába. Az Igazság csendje azonban végtelenül megnyugtató és kiteljesítő.
David R. Hawkins: