Napjainkban a nyugati civilizációkban általános tapasztalat, hogy a relaxáció, meditáció gyakorlása során elérünk egy ideiglenes egyensúlyt jó esetben, de visszatérve a hétköznapi életbe jellemzően ezt kevésbé, vagy egyáltalán nem tudjuk fenntartani. Talán párhuzamot vonhatnánk a keresztény kultúrkör vasárnapi templomba járás szokásával. Meghallgatjuk például a misét, esetleg át is szellemülünk, lehet még gyónunk is, de a hétköznapokban esetleg ugyanúgy idézőjelben hangoztatunk hangosan is “rossz kívánságokat” a külvilág, embertársaink irányába. Nincs is fogalmi rendszerünk arról, hogy maximum a psziché hullámvasútján utaztatjuk magunkat. Mi is ez a hullámvasút és hogyan is működik? Sok helyen találkoztam már olyan megfogalmazásokkal, hogy az élet arról szól, – tanuljuk meg magunkat jól érezni. Ha belegondolok az élet, illetve az általunk életnek nevezett fogalom történelme arról szól, hogy a fizikai síkon vannak olyan emberek, akik energetikai készletükből kifolyólag ezt meg tudják teremteni. Ez a “jó érzés” viszont igencsak látszólagos, mivel az a szellemi törvényhalmaz, ami ezt működteti igencsak be tudja nyújtani a számlát.
Mire is gondolok? Évekkel ezelőtt például egy nagyon jól menő cég tulajdonosával ismerkedtem meg egy társaságban. Beszélgettünk és a szokásos italmennyiségének elfogyasztása után hajlandó volt nem csak a felszínen beszélgetni és megnyílt. – Tudod, nekem megvan mindenem, de nem alszom jól s olyan folyamatos feszültségben élek, hogy muszáj innom, mert nem bírom ki másképp. – Szó, szót követett, s mivel már tudta, hogy az Intenzitástannal foglalkozom elmesélte a történetét. Egy volt barátjával különböztek össze és azóta a volt barátja részéről folyamatos pszichikai terrornak volt elmondása szerint kitéve és lett a szenvedő alanya. Jogilag teljesen tehetetlen volt és nem is tudott kiszállni ebből a lefelé tartó spirálból. Felkeltette az érdeklődésemet, s miután a segítségemet kérte, annyit mondtam neki, hogy rendben van megnézem mit tudok tenni. Rövidre szerettem volna zárni és belecsapva a lecsóba, személyesen kerestem fel hívatlanul a másik felet. Nem mondhatnám, hogy jó lépés volt. Személyesen nem találkoztunk, de a telefonszámomat azt meghagytam, hogy alkalomadtán hívjon fel. Nem kellett sokáig várnom. Egy nagyon erőteljes hang sok mindent ecsetelt nekem, s olyan kompressziót alkalmazott, amivel már régen találkoztam. Egy barátom kérdésére, aki mind a két felet ismerte, annyit tudtam mondani a telefonbeszélgetés után körülbelül erről; – hogyha a személyiségemre hallgatnék most nagyon be lennék sz… – Értette miről beszélek. Aztán nemsokára személyesen is találkoztunk egy semleges helyen. Egy szállodában várt rám, s meghívott egy italra. Drága szivart szívott s azonnal kérdések özönével árasztott el. Az első fél óra azzal telt el, hogy tisztába akart lenni vele, hogyan kerülök a képbe, mennyire vagyok neki ellenfél, esetleg ellenség. Igazából be kell vallanom, hogy briliáns elme volt, s olyan gyors asszociációs rendszerrel rendelkezett ösztönösen, hogy ez az ő számára is teherré vált, mint ahogy ez a későbbiekben kiderült. Ugyanis egy óra után már ő is annyira megnyílt, hogy elmesélte a saját kálváriáját, melyet a sorsa számára megszabott. – Akkoriban már voltak fiatal “indigó” emberkék az életemben, akiknek tudtam követni a sorsát, s talán tudtam is segíteni, hogy megérthessék azokat a működési mechanizmusokat, melyek ha tudunk róla ha nem, meghatározzák az életünket mindannyiunknak. Egy ilyen fiatal hiperaktív “titán” hívott fel pont a beszélgetésünk közben. Ösztönösen, ész nélkül volt képes szinte egyszerre csapkodni az emberek “piros gombjait” s csodálkozott, hogy rendszeresen kihúzza a gyufát. Ebben az állapotában egy aktív bomba volt, amit úgy jellemezhetnék, hogy Ön és közveszélyes. – Szóval felhívott, hogy éppen most verték meg, s csak úgy áradt belőle a felháborodás, hiszen neki volt igaza és különben is… – Ész nélkül dobálta a létezésbe az akcióenergiáit, s várható módon a fagyi visszanyalt, s ami az érdekes volt, hogy pár nappal előtte beszélgettünk vele erről, s akkor magasról tett rá. Megtapasztalta.
Visszatérve a fősodorra, amikor letettem a telefont, s elnézést kértem a közjátékért, annyit mondott: – Ne haragudj, kivettem a beszélgetésedből, hogy problémái vannak a barátodnak. Hány kocsi, hány ember kell és hova?
Nem mondom, hogy nem lepődtem meg. – Utána beszélgettünk az igazságról, hogy az mennyire birtokolható, s hogy az ember által írott történelem során mennyi vér folyt már emiatt. Talán a lényeg az, hogy szó szót követett, s egy csodálatos oldalát mutatta meg nekem újdonsült barátom. Több mint hat órán keresztül nagy oktánszámmal osztottuk meg egymással az általunk tapasztalt élet tanulságait s rá kellett jönnöm, hogy kivételes intelligenciája mekkora meg nem értettséget, feladatot okozott neki. Természetesen meg kellett értenem nekem is, hogy ebben az esetben is csak az idő lehet az a gyógyír, ami begyógyíthatja a volt barátok sebeit.
Eszembe jut egy mondat: Az igazság lehet, hogy soha nem fog győzni, de az ellenzői mindig meghalnak. Annyi de annyi igazságtalansággal találkozunk az életünk során és nem értjük mit papolnak nekünk bölcsességről mindenféle vallások, meg könyvek. Nem is lehet megérteni. – Főleg akkor nem, ha csak adott síkon belül értelmezzük földi tartózkodásunkat, s annak okait, okozatait is ezen a síkon belül akarjuk megérteni. Hiszen nagyon sok útja és módja van annak, hogy hogyan taníttatjuk meg magunkkal az élet tiszteletét, de igenben és nemben, érzelmektől fűszerezve ennek nem is lehet meglátni konstruktív mivoltát. Ezt csak a mentális síkon tehetjük meg. Ehhez viszont ki kell emelkednünk a kondícióinkból, mely az ember számára a legnehezebb feladat, de talán a legnemesebb is. Belső kozmoszunk, belső dimenzióink köteleznek arra, hogy ezt megtegyük, de ha mondhatok ilyesmit: – Az Isten annyira szeret bennünket, hogy megengedi, hogy addig legyünk hülyék, ameddig felül nem emelkedünk személyiséghalmazainkon, s a Jóisten nem sürget senkit sem. Végtelen türelem, végtelen szeretet, nagyon sokáig csak szavak, s csak kívül majmoljuk, míg meg nem szenvedjük az elvárásaink súlyát, s le nem tesszük sok sok csalódás után. Antony de Mellotól olvastam: “Az igazság nem fogja meghozni a békét. A békét a megbékélés fogja meghozni.” Megbékélni, meg csak akkor fogunk, ha átlátjuk, megértjük, hogyan működünk s tudomásul vesszük, hogy nem a fizikai sík a súrlódásmentes övezet, s hogy nem úszhatjuk meg, hogy több síkúan is elkezdjünk gondolkodni, mert ez a dimenzióváltás igazsága.
Ehhez kívánok mindannyiunknak lelki erőt.
Murzsicz András
