Próbáljunk meg egy kicsit kiemelkedni a hagyományos jó és rossz szemléletmódból és egy kicsit “rálátva”, ítéletmentesen tekinteni arra, ami a társadalmunkban kialakult. Azzal megint csak nem tudunk kezdeni semmit, hogy ha csak nekifeszülünk, – azzal csak életben tartjuk – de megértve a dolgokat bölcsebben gondolhatunk a jelenünkre és arra, ami előttünk van.
Jelenleg még az egocentrikus világkép korát éljük. És hogy ez hogyan keletkezett? – Erre próbál válaszolni Konrad Lorenz Béke Nobel díjas etológus is. /a szerk./
Amikor a 19. század végén Wilhelm Wundt elsőként komoly kísérletbe kezdett, hogy a pszichológiát természettudománnyá alakítsa át, kutatásával nem a biológia felé fordult. Jóllehet ebben az időben Darwin felismerései már széles körben elterjedtek, de a kísérleti pszichológia még nem alkalmazta az összehasonlító módszereket és a törzsfejlődési kérdésfeltevéseket. A pszichológia tudománya inkább a fizika felé fordult, ahol éppen győzelmét ünnepelte az atomelmélet. Feltételezte, hogy az élőlények magatartása, miként minden anyagi természetű dolog, önálló és oszthatatlan elemekből tevődik össze. Az az önmagában helyes törekvés, hogy az egymást kompenzáló fiziológiai és pszichológiai szempontokat a magatartás-kutatás kísérleteiben egyaránt figyelembe kell venni, szükségszerűen oda vezetett, hogy az idegrendszeri folyamatokban, még a legbonyolultabbakban is, a reflexeket tekintették az egyetlen alapelemnek. P. Pavlov ezzel egyidejűleg közzétett felismerései a feltételes reflexek kialakulásáról a Wundt által vizsgált asszociációs folyamatok megvilágító fiziológiai korrelátumaként tűntek fel. A zseni kiváltsága, hogy az újonnan felfedezett indoklási elvek érvényességi tartományát túlbecsülje, úgyhogy egyáltalán ne csodálkozzunk azon, hogy ez a két korszakalkotó és olyan meggyőzően egymást igazoló felfedezés nemcsak felfedezőiket, hanem az egész tudományos világot abba a hitbe ringatta, hogy a reflexek és a “feltételes reflexek” működése alapján “minden” állati és emberi magatartás megmagyarázható. A reflexek és a feltételes reflexek vizsgálatainak átütő erejű és elismerésre méltó kezdeti sikerei a hipotézis megejtő egyszerűsége, a kísérletek látszólagos egzakt volta mindkét kutatási irányzatot az egész világon uralkodóvá tette. A két irányzat nagy befolyása a közvéleményre másként magyarázandó. Ha ezeket az elméleteket az emberre alkalmazzuk, alkalmasak minden aggodalom szétoszlatására, amit az emberből az ösztönök és a tudatalatti létezése vált ki. A tanítás ortodox követői ugyanis határozottan azt állítják, hogy az ember tiszta lappal születik, és minden, amit gondol, érez, tud és hisz, az “kondicionálás” eredménye (sajnos a német pszichológusok is ezt mondják). Philip Wylie is világosan felismerte, hogy miért talált ez a vélemény általános visszhangra. Még a vallásos emberek is magukévá tették, mert hiszen ha egy gyerek tiszta lappal születik, a hívő kötelessége gondoskodni arról, hogy lehetőleg minden más gyerekkel együtt az ő egyetlen igaz hitében neveljék. Így erősíti meg a behaviourista /A “behaviorizmus” Az az irányzat, ami minden magasabb rendű agytevékenységet elutasít, csak a viselkedés tanulmányozását tartja célravezetőnek az emberi lélek megismerésében./ dogma követőit hitükben, és nem tesz semmit a vallásos dogmák feloldásáért. A liberális és intellektuális amerikaiak, akikre a kézzelfogható, egyszerű és főleg mechanisztikus tanok nagy vonzerőt gyakorolnak, csaknem kivétel nélkül magukévá tették ezt a dogmát, mert az megtévesztően liberálisnak és demokratikusnak mutatkozik.
Kétségbevonhatatlan etikai igazság, hogy minden embernek egyenlő fejlődési lehetőségekhez van joga. Ez az igaz állítás túl könnyen változtatható azzá a hamissá, amely szerint potenciálisan minden ember egyenlő értékű. A behaviourizmus még egy lépéssel előrébb megy, amikor azt állítja, hogy minden ember egyenlővé válna, ha fejlődéséhez azonos körülmények állnának a rendelkezésére, és ideális emberekké válnának, ha a körülmények is ideálisak lennének. Eszerint az ember nem rendelkezhet öröklött tulajdonságokkal, jobban mondva nem szabad, hogy ezekkel rendelkezzen, legfőképpen olyanokkal nem, amelyek társadalmi magatartását és igényeit meghatározzák. Amerikában, Kínában és a Szovjetunióban a hatalom birtokosai mindannyian egyetértenek abban, hogy az ember korlátlan kondicionálhatósága meglehetősen kívánatos. Az áldemokratikus dogmában való hitük – ahogy azt Wylie állítja abból a vágyból ered, hogy a dogma igaz, mert ezek a manipuláltak semmiképpen sem ördögien okos “übermensch”-ek, hanem saját embertelen dogmáik nagyon is emberi áldozatai. Ez a nézet veszélyes mindarra, ami sajátosan emberi, és minden olyan, ebben a könyvben tárgyalt jelenség, ami az emberi sajátosságok elvesztéséhez vezet, a manipulálhatóság malmára hajtja a vizet, ami bizonyos erők számára meglehetősen kívánatos. “Le az individualizmussal” – hangzik a jelszó. A kapitalista nagyvállalkozónak és a szovjet pártfunkcionáriusnak közös érdeke a tömegek minél nagyobb mértékű uniformizálása, ideális, ellenállás nélküli alattvalókká való kondicionálása, nem másként, mint ahogy azt Aldous Huxley Szép új világ című könyvében olyan hátborzongatóan leírja. Az a tévhit, hogy megfelelő kondicionálás esetén az embertől minden elvárható, és vele bármi megtehető, indoklásul szolgál sok olyan halálos bűnnek, amit a civilizált emberiség a természet, az emberi természet és az egész emberiség ellen követ el. Ha egy világot átfogó ideológia és politikája hazugságon alapul, borzalmas következményeket vonhat maga után. Az áldemokratikus dogma is kétségkívül felelős az Amerikai Egyesült Államokat fenyegető erkölcsi és kulturális összeomlásért, amelynek fenyegető örvénye magával fogja rántani az egész nyugati világot. A. Mitscherlich, aki jól ismeri azt a veszélyt, hogy az emberiséget egy hamis, csak manipulálói számára kedvező érték kódexszel dogmatizálták, meglepő módon a következőket mondja: “Semmiképpen sem tételezhetjük fel, hogy az embereket manapság a manipulációk kifinomult rendszere jobban akadályozná önmegvalósításukban, mint a korábbiakban.” Teljes mértékben meg vagyok arról győződve, hogy igenis sokkal jobban akadályozza!
Soha korábban nem különültek el egymástól ekkora tömegek etnikai csoportokban, még sohasem volt a tömegszuggesztió ilyen hatásos, a manipulálóknak még sohasem volt ilyen hatékony, tudományos módszerekkel megalapozott propagandatechnikájuk, soha korábban nem rendelkeztek ilyen nagy hatású tömegtájékoztatási eszközökkel. A célkitűzés alapvető azonosságának megfelelően az egész világon azonosak a módszerek, amellyel az “establishmentek” alattvalóikat az “American Way of Life” ideális képviselőivé, ideális funkcionáriusokká vagy szovjet emberekké vagy valami más ideális lénnyé formálják. Mi, a nyugati kultúrák állítólag szabad polgárai, egyáltalán nem vagyunk annak a tudatában, hogy milyen nagymértékben manipulálnak bennünket a nagyvállalkozók kereskedelmi döntései. Ha a Német Demokratikus Köztársaságba vagy a Szovjetunióba utazunk, lépten-nyomon vörös transzparensek tűnnek fel, melyek azzal, hogy mindenütt ott vannak, szuggesztív mélylélektani hatást kívánnak gyakorolni, akárcsak Aldous Huxleynál a “babbling machnines”, amelyek halkan, kitartóan mormolják a propagálandó hittételeket. Ezzel szemben kellemesnek találom a fényreklámok és mindenféle pazarlás hiányát. Ami még használható, azt nem dobják ki, a vásárolt árukat újságpapírba csomagolják, és sok szeretettel ápolják özönvíz előtti autóikat. Ekkor válik számunkra világossá, hogy a vállalkozók nagyban űzött reklámtevékenysége egyáltalán nem politikamentes; mutatis mutandi ugyanazt a célt szolgálja, mint Keleten a transzparensek. Érdemes arról elgondolkodni, hogy vajon rossz és ostobaság-e minden, amit a vörös transzparensek hirdetnek. Az, hogy eldobjuk alig használt tárgyainkat, csak azért, hogy újat vehessünk helyettük a termelés és fogyasztás lavinaszerű növekedése a szó etikai értelmében bizonyíthatóan és kétségkívül olyan rossz, mint amilyen ostobaság. Abban a mértékben, ahogy a nagyipar tönkreteszi a kézműipart, és a kisvállalkozók, beleértve a parasztokat is, elvesztik kenyerüket, mindannyian arra kényszerülünk, hogy életvitelünket a nagyvállalkozók kívánságainak rendeljük alá, azt az ételt zabáljuk és azt a ruhát öltjük magunkra, amiről ők úgy gondolják, hogy nekünk az a jó, és ami az egészből a legeslegrosszabb, vérünkké vált kondicionáltságunknál fogva már észre sem vesszük, hogy ezt teszik velünk.
A fizika képezi az alapot a természettudományok ellentmondásoktól mentes dobozrendszerében. Bármelyik, akár a legmagasabb integráltságú természetes rendszer sikeres analízise is egy lépés “lefelé” a fizikához. Az analízis szó jelentése: elemzés, részekre bontás. Ez a tevékenység gyakran elvezet a megoldáshoz, ami egyes esetekben feloldást is eredményezhet. Amit az analízis folyamata megold és létrehoz, az a speciálisabb természettudománynak nem valamiféle öntörvénye, hanem közte és a hozzá legközelebb álló általánosabb természettudomány közötti határvonal. Volt már rá példa, hogy egy ilyen jellegű határ feloldása sikerült: a fizikális kémia ténylegesen vissza tudta vezetni kutatási területének természeti törvényeit az általános fizikára. A biokémiában is folyik a határ feloldása biológia és kémia között.
Ilyen látványos sikereket ugyan aligha lehet kimutatni a többi természettudomány területén, de az analitikus kutatás alapelve mindig ugyanaz: megpróbálják egy tudományterület – vagy ahogy Nicolai Hartmann mondaná: a “valós lét rétegei” – jelenségeit és törvényszerűségeit azokra visszavezetni, amelyek a legközelebbi általánosabb területén működnek és a speciálisabb struktúrából kiindulva magyarázni azt, ami egyedül a magasabb létréteg sajátja. Mi, biológusok meglehetősen fontosnak, nehéznek tartjuk ezen struktúrák és történetük kutatását ahhoz, hogy a biológiát csak a fizika meglehetősen egyszerű mellékágának tekintsük, mint Crick, és hangsúlyozzuk, hogy a fizika is bizonyos alapokon nyugszik, amely nem más, mint egy biológiai tudomány – nevezetesen az élő emberi szellem tudománya. De mi mégis a fenti értelemben vett jó “fizikusok” vagyunk, és elismerjük, hogy a fizika az alapja annak, amire kutatómunkánk irányul. Állítom, hogy a fizikának nem a minden természettudomány alapjaként való egyébként jogos nagyrabecsülése az oka annak, hogy a közvélemény a “legnagyobb” jelzővel illeti, hanem sokkal inkább a korábbiakban már leírt visszataszító okok. Az, hogy a mai közvélemény a tudományokat – ahogy Simpson állítja – annál kevesebbre tartja, minél magasabb rendű, összetettebb és értékesebb kutatásának objektuma, csakis ezekkel és néhány, a későbbiekben tárgyalandó okkal magyarázható.
A fizika és kémia egzakt természettudományként való megjelölése a többi lebecsülése. Az olyan ismert kijelentések, mint “minden természetkutatás annyira tudomány, amennyi matematika van benne”, vagy pedig a tudomány abból áll, hogy “mérni, ami mérhető, és ami nem az, azt azzá tenni”, mind ismeretelméletileg, mind emberileg a legnagyobb badarság, amit valaha is kiejthettek a szájukon olyanok, akiknek állításuk képtelenségével tisztában kellett volna lenniük. Jóllehet ezek az álbölcsességek bizonyíthatóan tévesek, hatásuk még ma is uralja a tudományról alkotott képet. Ha valaki saját szubjektív átélését vizsgálja, szubjektivitásával a legnagyobb megvetést váltja ki, csak azért is, ha arra vetemedik, hogy a pszichológiai és fiziológiai folyamatok izomorfiáját az utóbbiak megismerésére használja. Az áldemokratikus dogma hirdetői zászlójukra tűzték a “lélek nélküli pszichológia” jelszavát, amikor is teljesen elfeledkeznek róla, hogy ők saját maguk is a “legobjektívabb” kutatásaik során csak saját szubjektív átélésük útján vesznek tudomást a kutatás tárgyáról. Ha valaki megkockáztatja azt az állítást, hogy az emberi lélek tudományát is természettudománynak kellene tekinteni, legalábbis bolondnak fogják tartani. Mindezeket a meglehetős tudománytalanságokat tudósok követik el. Csak erősen dogmatizált emberek konszenzusának ideológiai nyomása tud erre a kérdésre választ adni, az a nyomás, amely az élet más területein hihetetlennek tűnő divathóbortokat tud produkálni. A dogmásítás divatja különösen azért veszélyes a tudományok területén, mert túl sok – de szerencsére nem minden – természetkutató érdeklődését egy irányba tereli, ez pedig éppen ellenkezik az emberi ismeretszerzés céljával, nevezetesen a jobb önismerettel. A mai divat a tudományoknak a szó szoros értelmében az embertelenséget írja elő. Számos gondolkodó, aki tisztán látja az elembertelenedés rákos daganatként kitüremkedő jeleit, arra a véleményre hajlik, hogy a tudományos gondolkodás mint olyan, inhumánus, és a dehumanizálás veszélyeit idézi fel. Mint az eddig elmondottakból kitűnik, nem osztom ezt a nézetet. Ellenkezőleg, én pont azt hiszem, hogy a mai tudós mint korának gyermeke, erős dehumanizációs jelenségeknek van kitéve, amelyek elsődlegesen a nem tudományos kultúrákban lépnek fel mindenütt. Nemcsak hogy egyértelmű és részletekbe menő egyezések találhatók ezek és a főként a tudományokat sújtó kulturális betegségek között, hanem az előbbieket közelebbről megvizsgálva kitűnik, hogy ezek okai és nem következményei az utóbbiaknak. A túlnépesedés az elkerülhetetlen elszemélytelenedéssel, a tiszteletre való képesség elvesztésével, az emberiség gazdasági célú versenyfutása saját magával, a haszonelvű gondolkodásmód, amely az eszközt öncéllá teszi, és az eredeti célt feledésbe burkolja, és nem utolsósorban az általános érzelmi sivárság – mind a tudományok elembertelenedési jelenségeiben csapódnak le, azok okozóiként és nem pedig következményeiként.
Konrad Lorenz
