A világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük

Továbbra is az igazság témáját taglaljuk, s talán csak oda lyukadhatunk ki, hogy ami egyedül igaz és amiben Isten képmására vagyunk teremtve az a kreativitás, a teremtésre való képesség, amiből újra és újra vizsgáznunk kell. Korszakról korszakra. És most egy új korszak hajnalán megint csak, mint már oly sokszor rá vagyunk kényszerítve, hogy végre alkossunk, s ezt Önmagunkon illik kezdeni. – Vajon mi mást is tehetnénk? – Az alant levő írás szintén megszívlelendő…

A majom meg a lopótök meséjével példálóztam írásomban. A bennszülöttek élve akarták elfogni az állatot, egy mogyoróval megrakott lopótököt rögzítettek kókuszpálmára. Odafut a majom, bedugja a kezét, megkaparintja a mogyorót, belemarkol. És nem tudja kihúzni az ökölbe szorított kezét. Fogva tartja a zsákmánya.
„Jól meg kell tapogatni, meg kell vizsgálni a csaugyümölcsöt és tudni kell rugalmasan visszavonulni. Ha kíváncsiságunkat kielégítettük az illendőség azt kívánja, hogy rugalmasan visszatereljük figyelmünket arra a korra, amelyikben élünk, visszanyerjük szabadságunkat és tisztánlátásunkat, visszataláljunk az ember földjére vezető útra; mert ide tartozunk. Az a legfontosabb, hogy felmérjük mennyire illeszkedik a korszerű gondolkodáshoz az úgynevezett hagyományos gondolkodás fő iránya. Végső soron a fizika, a biológia, a matematika napjainkban egybevág az ezoterizmus némely adatával, alátámaszt egypár világképet az erő és az anyag kapcsolatáról alkotott ősi felfogást. Ha nem tudományos egysíkúsággal közeledünk hozzájuk napjainkban a tudományok beszédbe elegyednek    az    ókori    varázslókkal,    alkimistákkal, csodatévőkkel. Forradalom megy végbe a szemünk láttára: a diadalmas csúcsokra hágott értelem váratlanul újra egyesül a szellemi intuícióval. A valóban figyelmes szemlélő láthatja, hogy ma már nem a haladás kérdése teszi próbára az emberi értelmet. A haladás fogalma jó pár éve elavult. Ma már az állapotváltozás, átváltozás kérdései vetődnek fel. Ebből a szempontból azok az emberek, akik a belső tapasztalások valóságát kutatják, a jövőbe vezető útjukon nagyon nagy segítséget nyújtanak az élen járó tudósoknak, akik annak a világnak a megszületésénél bábáskodnak, amelynek egyszerűen nem lesz közös mércéje súlyos, pár órát még megérő átmeneti világunkkal.”

Úgy gondolom: mind visszafelé, mind pedig előre nagy utat kell megtennünk a világ értelmi fejlődésének útján, mielőtt vállalkoznánk rá, hogy megfejtjük jelenét. Rájöttem, hogy valaha nem szerettem azokat az embereket, akik egyszerűen csak „modernek” és igazam volt, hogy nem szerettem őket. Csak éppen jogtalanul ítéltem el őket. Valójában csak annyi a bűnük, hogy szellemük túlságosan kicsiny, töredék időt tud befogadni. Amennyiben egyáltalán vannak ilyenek, máris időszerűtlenek. Ahhoz, hogy jelen legyünk, a jövő kortársának kell lennünk. És magát a távoli múltat is csak úgy foghatjuk fel, mint a jövő hullámtörését. Amikor azután ennek tudatában kezdtem faggatni a jelent, rendkívül különös és ígéretes válaszokat kaptam.

James Blish amerikai író Einstein javára írta, hogy ez utóbbi   „elevenen   falta   fel   Newtont”.   Milyen   találó megfogalmazás! Ha agyunk az élet magasabb rendű látomását akarja felfogni, elevenen kell magába szívnia a mélyréteg alapigazságait. Kutatásaim során erre a bizonyosságra jutottam.

Teljesen nyilvánvaló lett előttünk, hogy a mese és a valóság közti frigy nem csupán a fizikai és matematikai tudományokra érvényes. Ami áll a tudományokra, bizonyosan áll a lét egyéb megnyilvánulásaira is: például az antropológiára, a jelenkori történelemre, az egyén lélektanára vagy a társadalomtudományra. Aminek jelentősége van a természettudományokban, annak valószínűleg jelentősége van a humán tudományokban is. Csak az a baj, hogy ezt nagyon nehéz felfogni. Mert minden előítélet a humán tudományokban rejtőzik, olyanok is, amelyeket az egzakt tudományok már kiirtottak. És mert a kutatók a mégoly változékony rokon területeken mindent egyetlen rendszerből próbáltak levezetni, hogy végre világosan lássanak: Freud mindent megmagyaráz, A tőke mindent megmagyaráz stb. Az imént előítéletet említettünk, holott babonát kellett volna mondanunk. Vannak régi és új babonák. Némelyek szemében a civilizáció egyetlen jelensége sem érthető, ha nem abból indulunk ki, hogy az Atlantisz létezett. Mások szemében  a marxizmus elegendő magyarázat Hitlerre. Némelyek minden lángészben Istent látják, mások kizárólag a nemiséget. Az emberiség egész története templomos, hacsak nem hegeliánus. Az a feladatunk tehát, hogy eredeti állapotában érzékeltessük, hogyan lépett frigyre a mese és a valóság az emberben, mint egyedben, az emberben mint társas lényben, és mint ahogyan ez megvan a korszerű biológiában, fizikában vagy matematikában, amelyek esetében nyíltan és végeredményben egészen egyszerűen olyasmit emlegetnek: „abszolút másutt”, „tiltott fény” meg a „különösség kvantumszáma”.


„Kozmikus méretekben (az egész korszerű fizika erről tanúskodik) csakis az lehet igaz, ami fantasztikus” – mondja Teilhard de Chardin. Szerintünk pedig az embert mint jelenséget szintén kozmikus méretekben kell mérlegelni. Ezt állítják a legrégebbi bölcseleti szövegek is. És erről tanúskodik civilizációnk is, amely rakétát kezd lődözni más bolygók felé, és más értelmes lényekkel próbál érintkezésbe lépni. A mi álláspontunk tehát azoknak az embereknek az álláspontja, akik valóban tanúi korunk valóságának.
Ha közelebbről szemügyre vesszük, semmi eredeti nincs eljárásunkban, amellyel szeretnénk a magasabb tudományok fantasztikus realizmusát a humán tudományokra alkalmazni. Azt sem állítjuk egyébiránt, hogy mi magunk eredeti szellemek volnánk. A matematika tudományos alkalmazásának ötlete egyáltalán nem rendkívüli: mégis merőben új és fontos eredmények köszönhetők neki. Talán az sem eredeti ötlet, hogy a világegyetem nem olyan, amilyennek mi ismerjük: nézzék meg mégis, mennyire megkavar mindent Einstein, amidőn ebből indult ki.

Louis Pauwels