A bűn projekciója
A bűn projekciójának (kivetítésének) problematikája beláthatatlan horderejű. Az emberiség közös szokása, hogy mindarra, aminek nem volna szabad lennie, a külvilágban keresi a vétkest. A bűnösök széles skálán helyezkednek el: sorsunkért a családtagoktól a kormányzatig, az időhiánytól a társadalomig mindenki felelőssé tehető. Sőt, a bűnösség projekcióját a pszichológia és a szociológia tudománnyá avatta, ezzel szankcionálva a kollektív tévedést.
Minden területen arról beszélünk, hogyan befolyásolják és hogyan határozzák meg az embereket a környezeti tényezők. A pszichoanalízis és az őskiáltás elmélete a neurotikus zavar okát a gyermekkorban, a nevelési stílusban vagy a traumatikus szülő-gyermek viszonyban keresi. Nemsokára a pszichoanalízis hivatalosan is magáévá teszi a regressziós módszereket, akkor majd minden neurózis okát a születés előtti élményekben fogják megtalálni.
Bármilyen különbözőek is a kezelési módszerek és elméletek, az mindenképpen közös bennük, hogy mindegyik a külvilágban keresi a helyzetek vagy zavarok okát. Bárki mesélje is el sorsát, minden helyzethez hozzá fogja fűzni, mely személyek vagy milyen körülmények voltak okai szenvedéseinek.
Nem lesz könnyű kisöpörni a fejekből a környezeti befolyásolás esti meséjét, amelyet a szociológusok tömege terjeszt. Minden elmélet ugyanis, amely lehetővé teszi, hogy a bűnösséget másokra vetítsük ki, a többségnél minden bizonnyal megértésre fog találni. Kétségtelenül sokkal kevésbé tetszetős és kevésbé praktikus is, amit a belső út e témában kínál, viszont megmutatja, hogyan változtathatjuk meg sorsunkat, kiutat mutat a betegségből, ezáltal nyújtja mindazt, amit mások csak ígérgetni tudnak.
Nincsenek olyan környezeti befolyások, amelyek formálják az embert, nem a nevelés határozza meg a felnőttet, sorsunk alakulásában senki sem bűnös. Olyan baktériumok és vírusok sincsenek, amelyek betegséget okoznak. Akik azt hiszik, hogy egzakt bizonyítékokkal tudják cáfolni fenti megállapításainkat, egy ponton tévednek: mindaz, amit ők bizonyítéknak tartanak, összefüggések megfigyelésén alapul; ezek pedig csak korrelációk. Korreláció az, hogy egy bizonyos fertőzéses megbetegedés fellépte esetén mindig megtalálható egy bizonyos vírus, hogy a fiatalkorú bűnözők családi körülményei meghatározott vonásokat mutatnak, hogy egy bizonyos neurotikus zavar esetén bizonyosra vehetők az anyaproblémák. Ezek a korrelációk stimmelnek, hiszen csak annyit mondanak, hogy minden olyan esetben, amikor fellép az egyik, jelen van a másik is.
Ezt azután az a teljesen tudománytalan, ám tudományos körökben igen kedvelt lépés követi, hogy a korrelációkat kauzalitásként interpretálják. A megfigyelt „ha ez, akkor az is”-ból suba alatt „azért, mert” lesz. Az eredmények ilyen jellegű transzformációja azonban már nem jogos. Nem vitatjuk, hogy egy bizonyos betegségnél egy bizonyos vírus jelen van, de ha ebből azt vezetjük le, hogy ezek a vírusok a betegség okai, ezen a jövő generációk ugyanolyan szívből fognak kacagni, ahogyan mi nevetünk azon, hogy a Föld korong alakú.
Mégsem tudják olyan könnyen megcáfolni azt, amit mi állítunk, – mégpedig azt, hogy nincsenek külső befolyások.
A rezonancia törvénye
A fizikából mindnyájan ismerjük a rezonancia fogalmát (resonare latinul annyit jelent: visszhangzani). A hangvilla csak azoknál a hangoknál rezeg, amelyeknek a frekvenciája megfelel a hangvilla saját frekvenciájának. Ha ez nem így van, a hangvilla számára a hang nem is létezik, hiszen nem képes érzékelni. Az a rádióvevő, amelyik középhullámra van beállítva, csak a középhullámú adásra lesz rezonáns. Az ultrarövid hullám és a hosszúhullám megismerhetetlen marad számára, nem tartozik a „világképéhez”.
Ahhoz, hogy egy ember valamit érzékelhessen, bizonyos megfelelésben kell lennie az érzékelendővel, ez hozza olyan helyzetbe, hogy „együtt tudjon rezegni” vele; az érzékelést tehát ez a rezonancia teszi egyáltalán lehetővé. Goethe így fogalmazta ezt meg: „Ha szemünk nem lenne napszerű, sosem pillanthatnánk meg a Napot, s ha nem lenne bennünk isteni erő, hogyan is ragadtathatna el bennünket bármely isteni jelenség?”
Goethe e gondolata elhagyja a fizikai rezonanciák világát, s a rezonancia törvényét arra a területre alkalmazza, amely bennünket is foglalkoztat. A valóságnak mindenki csak azt a területét képes érzékelni, amelyre rezonáns. Ez nemcsak a valóság érzéki észlelésére, hanem a valóság összfelfogására is vonatkozik. Semmi sem érzékelhető, ami kívül van rezonáló képességünk határain, ezek a dolgok nem is léteznek számunkra. Ezért hiszi mindenki azt, hogy a valóság egészét ismeri, s hogy azon kívül, amit ismer, nincs semmi más. Aki például olvas egy könyvet, azt hiszi, hogy teljesen megértette, holott az, hogy az olvasottakból mennyit képes felfogni, mindenkori tudatállapotától függ. Erre akkor döbbenünk rá leginkább, amikor évekkel később újraolvasunk egy könyvet. Miután az évek során tudatunk kitágult, „jobban értjük”, amit olvasunk.
Mindezek az összefüggések eléggé közismertek s laposak, csak azt az elvet akartuk bemutatni rajtuk keresztül, amelyet majd a sorssal kapcsolatosan is alkalmazni akarunk. Csak olyan eszmékkel, gondolatokkal, emberekkel, helyzetekkel kerülhetünk érintkezésbe, amelyekre rezonánsak vagyunk, vagy, ahogyan ezt a későbbiekben nevezni fogjuk, amelyekkel affinitásunk van. Megfelelő affinitás nélkül nincsen manifesztáció. Senki sem kerül véletlenül bele egy vitába vagy verekedésbe, aki mégis, annak affinisnak kell lennie az ilyen típusú élménnyel. A verekedés mindenkori következményeit ezek szerint az is viseli, aki azt hiszi, hogy teljesen vétlenül került a csetepatéba. Ha nem lett volna megfelelő affinitása, nem is került volna bele. Ha valakit elgázolnak az utcán, legyen bár jogilag és funkcionálisan a gázoló a vétkes, ez nem változtat azon a tényen, hogy az elütött érett volt erre az eseményre, különben nem tapasztalhatta volna meg.
A környező világ mint tükör
Tudom, hogy ez a szemlélet meglehetősen szokatlan. Egy kijelentés helyességének azonban nem kritériuma, hogy megszokott legyen. Az úgynevezett környező világ valójában tükör, amelyben mindenki csak saját látványában részesül. Önmagán kívül mást meg sem pillanthat benne, mert az igaz, objektív, mindenki számára azonos valóságból csak az jut el hozzá, amihez neki magának affinitása van. Aki ennek a ténynek nincsen tudatában, az téves viselkedési formákba kényszerül.
Ha reggel belenézek a tükörbe, s egy barátságtalan pofa néz vissza rám, megtehetem, hogy ezért jól lehordom. A tükörben lévő arcot azonban ez nem fogja befolyásolni, sőt, együtt fog velem szitkozódni. Nem nagy ügy, az ellentétek fokozódnak, míg végül behúzok ennek a konok pofának, s így a tükröt is ripityára töröm. A fürdőszobatükör valahogyan mégis megússza ezt a játszmát, mert valamennyien tudatában vagyunk tükörfunkciójának. Mindennapi életünkben azonban majd mindnyájan konokul végigvezetjük a fenti folyamatot. Harcolunk a külvilágban ellenségeinkkel, gonosz szomszédainkkal és rokonainkkal, főnökeink jogtalan húzásaival, a társadalommal és sok minden mással.
A valóságban azonban mindenki önmagával küzd. Ezért is látunk mindenütt veszteseket, és sehol egyetlen győztest. Ugyan kit is győzhetnénk le egy tükör előtt vívott magányos csörtében? A rezonancia és a tükrözés törvénye természetesen mind pozitív, mind negatív értelemben érvényes.
Azért hoztunk fel az eddigiek során szinte kizárólag negatív példákat, mert az emberi szenvedés is ezekből ered. A sors pozitív oldalával általában mindannyian jól elvagyunk. Ha tudatára ébredünk a környező világ tükörfunkciójának, hihetetlen információs forrás nyílik meg előttünk. Bár a tükörben csak magunkat láthatjuk, mégis használjuk, mert olyan részleteket pillanthatunk meg benne önmagunkból, amelyek enélkül a segédeszköz nélkül láthatatlanok maradnának.
Az egyik legjobb önismereti módszer az, hogy megfigyeljük saját környezetünket, s azokat az eseményeket, amelyekkel konfrontálódunk, mert minden, ami a külvilágból zavar bennünket, csak azt mutatja, hogy saját magunkban még nem békültünk meg ugyanezzel a princípiummal. Ezt viszont nem szívesen vesszük tudomásul. Ha valakit felbosszant egy másik ember fukarsága, az biztonsággal jelzi, hogy ő maga is fukar. Egyébként nem zavarná. Mit törődne ő a másik ember fösvénységével, ha ő maga nagyvonalú. Elfogadná, mint olyan tényt, amely nem izgatja fel, és amitől nem hagyja zavartatni magát.
Ha józanul figyelünk meg egy dolgot, akkor az olyannak mutatkozik, amilyen. A fű éppenséggel zöld – persze elképzelhető lenne pirosnak is, de zöld, és ennek nyilván megvan a maga értelme. A fű zöld színén senki nem izgatja fel magát, mert ez nem érint emberi problémákat. Az, hogy létezik a világban háború, ugyanolyan tény, mint a mező zöldje. Ezen viszont már felindulnak a kedélyek, s kezdődik a harc a békéért. Mindenért „harcolunk”: a békéért, az igazságosságért, az egészségért, az emberiességért.
Sokkal egyszerűbb s eredményesebb is lenne megteremteni a békét mint olyat. A kulcs mindenkinek a kezében van, csak használni kell tudni. Mindenkinek módjában áll saját elképzelése szerint alakítani és megváltoztatni az egész világot – küzdelem és külső hatalom nélkül. Az embernek csak önmagát kell megváltoztatnia, s lám, vele együtt az egész világ megváltozik. Ha a tükörben egy barátságtalan alakot látok, csak el kell mosolyodnom – s ő vissza fog mosolyogni, ebben biztosak lehetünk! Mindenki a világot akarja megváltoztatni, s mégsem nyúl senki azokhoz az eszközökhöz, amelyek sikerhez vezetnek. Aki megváltoztatja affinitását, új programra lesz vevő, s így egészen más világot lát.
Minden ember a saját „világában” él. Ahány ember, annyi világ. Ezek a világok csak annak a valódi világnak a részletei vagy aspektusai, amely örök törvényeket követ, s nem engedelmeskedik az emberi változékonyságnak. Legmegbízhatóbb információs forrásunk arról a szituációról, amelyben éppen vagyunk, a külvilág. Ha megtanuljuk azt, hogy mindennek, ami velünk történik, rákérdezzünk az értelmére, nemcsak saját problémáinkat fogjuk jobban megismerni, de a változtatás lehetőségét is. Bármi történik velünk, azonnal fel kellene tennünk a következő kérdést: „Miért történik éppen velem, éppen most és éppen ez?” Amíg nem szokunk hozzá a kérdésfeltevéshez, nyilvánvaló, hogy nehéznek találjuk a válaszadást is. Ebben is gyakorlat teszi a mestert, rövidesen meg fogjuk tanulni, hogyan lehet felismerni a dolgok értelmét, s megfejteni hozzánk való viszonyát.
Van a pszichopatológiában egy fogalom, a „vonatkoztatási rögeszme”, ez általában a skizofrén betegek sajátja, akik mindent, ami a világban történik, rögeszmésen önmagukra vonatkoztatnak. Ennek a beteges vonatkoztatási rögeszmének azonban megvan a pozitív pólusa is, ezt mi „szenzitív vonatkoztató gondolkodásnak” neveznénk. Ez azt jelenti, hogy az átélő személy számára minden történésnek megvan a maga jelentése. Minél tudatosabb az ember, annál inkább érdekli a történésekben rejlő információ, annál inkább a helyére tesz mindent. A legfontosabb követelmény önmagunkkal szemben, hogy minden létezővel harmóniában legyünk. Akinek ez nem sikerül, magában keresse az okot. Az ember mikrokozmosz, a makrokozmosz pontos mása. Mindazt, amit kívül érzékel, megtalálja önmagában is. Ha én belül harmóniában vagyok a valóság különböző aspektusaival, akkor ezek külső megjelenési formái sem zavarhatnak a világban. Ha valamilyen kellemetlenség történik velem, ezt felhívásként kell értékelnem, hogy forduljak bensőmben a történtek által jelzett problematika felé.
Minden gonosz ember, minden bosszantó esemény csak hírnök, médium, amely a láthatatlant láthatóvá teszi. Abban, aki ezt felfogja, s hajlandó saját sorsáért felelősséget vállalni, megszűnik a fenyegető véletlenektől való szorongás. Korunk fő foglalatossága, hogyan előzzük meg, hogyan biztosítsuk be magunkat a sors esetlegességeivel szemben. A bebiztosító rendszerek a biztosító társaságoktól a szocializmusig széles skálán helyezkednek el, ám mindegyiknek ugyanaz a célja: külső intézkedésekkel megváltoztatni vagy megakadályozni a sorsszerű események bekövetkezését. Minden ilyen törekvés mögött szorongás áll. Csak az szabadulhat meg ettől a szorongástól, aki vállalja a felelősséget, s odaáll sorsa elé. Nem ölnek meg bennünket véletlenségből, s gazdagok sem leszünk véletlenül. Mindkét jelenség csak abban az esetben manifesztálódhat, ha megértünk rá, ha affinitásunk van vele. Az emberek úgy akarnak meggazdagodni, hogy közben elfelejtenek megérni a gazdagságra. Akik az ezoterikus tanok iránt érdeklődnek, széles e világban keresik a nekik való gurut, a legjobb rendszert, s nem jut eszükbe, hogy aki megérett, ahhoz a guru maga megy oda.
Ha valóban szükségünk van valamire, ez önmagában elegendő – meg fogjuk kapni. Kicsiben sokan átélték már e törvény működését. Egyszerre csak konfrontálódunk egy témával, amelyre addig egyáltalán nem figyeltünk, sőt, alig sejtettük, hogy egyáltalán létezik. Így például megismerkedünk a „hangyák szerelmi életének” specialistájával. Még éppen azon csodálkozunk, hogy létezik egyáltalán olyan ember, aki ilyen különös témával foglalkozik, és akkor valahonnan „véletlenül” kapunk ajándékba egy könyvet, ugyanerről. A képes folyóiratban, amelyet olvasunk, szintén van egy cikk a témáról, s egy látogatás alkalmával felfedezzük; hogy jó ismerősünk, akivel évek óta tartjuk a kapcsolatot, maga is ezzel a kérdéssel foglalkozik – bár korábban soha nem beszélt róla.
A „véletlenek eme láncolata” mögött – amit valamilyen formában szinte mindnyájan átéltünk már – semmi más nincsen, mint affinitás – vagy a rezonancia törvénye. Így biztosak lehetünk benne, hogy találkozni fogunk azzal a könyvvel, információval vagy kontaktussal, amelyre szükségünk van – ha valóban szükségünk van rá, és ha érettek vagyunk a találkozásra. Enélkül az érettség nélkül pedig semmi haszna a keresgélésnek, a törekvésnek.
Aki megváltozik, megváltoztatja a világot is. A világon nincs mit javítani, annál több javítanivaló van rajtunk. Az ezoterikus út az örök vándorlás, az ólomból arannyá nemesedés útja. A bölcs a lét minden területével harmóniában él, ezért világa minden világok legjobbika. Látja a valóságot, és felismeri, hogy minden jó, ami van. Nem keresi a boldogságot többé, mert megtalálta – önmagában.
Többnyire a tudomány is a természet törvényszerűségeire támaszkodik, mégsem riad vissza attól, hogy ugyanakkor a véletlen fogalmát is beépítse rendszerébe. Ha egy bizonyos magasságból elejtünk egy követ, akkor az nem véletlenül, hanem törvényszerűen fog leesni. Ha ez a kő történetesen X. úr fejére esik, akkor X. úrnak éppígy nem véletlenül, hanem törvényszerűen esett a kő a fejére. Sem a tény nem véletlen, az ugyanis, hogy X. úr fejére esett egy kő, sem az az időpont, amelyben ez történt. Nem véletlenül beteg az ember, nem üti el véletlenül az autó, nem véletlenül születik szegény vagy gazdag szülők gyermekének, és így tovább.
Még egyszer: véletlen nem létezik. Minden esemény mögött egy törvény áll. Elsőre nem mindig felismerhető számunkra ez a törvény. Ez azonban nem jogosít fel bennünket arra, hogy a törvény létét tagadjuk. A kövek akkor is törvényszerűen lefelé estek, amikor az emberiség még nem jött rá a szabadesés törvényére.
Manapság tudjuk például, hogy egy vasdarab szinte kizárólag köztes terekből áll, amelyek körül atomrészecskék köröznek. A szilárd részecskék közti távolságok relációja megfelel az égitestek közötti távolságok relációjának a naprendszerben. Bármilyen pontosan tudjuk is mindezt, egy masszív vastömb megpillantásakor mégis nehezen tudjuk elképzelni.
Képzelőerőnk számára a vírus – mint önálló organizmus – túl kicsi, tízmillió fényév távolság pedig túl nagy. Megismerésünk rá van utalva, az emberi, a „közepes” nagyságrendre. Minden, ami ez alatt vagy e fölött van, csak segédeszközzel, vagy többnyire még azzal sem megközelíthető.
Ezen a problémán segít át bennünket az „amint fenn, úgy lenn” zseniális formulája. Ennek alapján ugyanis lehetőségünk nyílik rá, hogy a törvények szemléletét és kutatását az általunk megközelíthető területre korlátozzuk, majd az ezúton nyert tapasztalatokat analóg módon átvigyük a számunkra megközelíthetetlen szintekre is. Ez az analógiás gondolkodás teszi lehetővé az ember számára az univerzum korlátlan felfogását. Az analógiás gondolkodás nem kauzális gondolkodás, ezért napjainkban szokatlannak tűnik.
Az utóbbi években a nagyközönség körében egyre erősebb a spirituális témák iránti érdeklődés. Futótűzként terjed a felismerés: az élet célja semmiképpen sem merülhet ki evésben, ivásban, alvásban és birtoklásban. Hol van ez a cél? Meglelhetjük-e egyáltalán? Menjünk vissza a templomba, amelyet intellektuális terjeszkedésünk vak buzgalmában odahagytunk? Vagy egyedül a keleti tanok és vallások adnak választ? A sok nyitott kérdés keresővé teszi az embert. S e keresés csaknem fontosabb lehet, mint a találás maga. A keresés ugyanis nem más, mint hogy „kérdésessé tesszük a dolgokat”, pozícióinkat feladjuk, azaz rugalmassá válunk. A keresés megnyitja az embert.
Varga Miriam
