Valóban ébren vagyunk?

Ha van éber tudati állapot, akkor a modern pszichológia építményéből hiányzik egy emelet. Nem nagyon válogattunk, mert nem volt időnk igazán feltárni az anyagot. Össze kellene állítani egy gyűjteményes kötetet az éber állapotról szóló modern tanúságokból és tanulmányokból. Nagyon hasznos lenne. Visszacsatolna bennünket a hagyományokhoz. Bebizonyítaná, hogy századunkban milyen állandó a lényeg. Megvilágítana egy-két jövőbe vezető utat. Az irodalmárok egyfajta kulcsot találhatnának benne, a humán tudományok kutatóit felvillanyozná, a tudósok megtalálnák benne azt a fonalat, amely végigfut a szellem minden nagy kalandján, és nem éreznék magukat olyan elszigeteltnek. Természetesen mi a kezünk ügyébe eső dokumentumokat felsorakoztatva nem léphettünk fel ekkora igénnyel. Mi csupán kurta jelzéseket akarunk felmutatni a legegyszerűbb formában megmutatkozó éber állapot lehetséges lélektanáról.

Ahhoz, hogy megértsük a különbséget a tudati állapotok közt, vissza kell térnünk a legelsőhöz, az álomhoz. Ami teljesen szubjektív tudati állapot. Az ember álmaiba merül -lényegtelen, hogy megjegyzi-e őket vagy nem. Még ha az alvót valóságos ingerek érik is többek közt, mint például zajok, hang, meleg, hideg, saját testének érzékelései, ezek is csak fantasztikus képeket keltenek benne. Azután az ember felébred. Első pillantásra ez már egészen más tudati állapot. Tud mozogni, más személyekkel beszélni, tervet szőni, meglátja, elkerüli a veszélyt és így tovább. Joggal gondolhatjuk, hogy jobb helyzetben van, mint amikor aludt. De ha egy kicsit a dolgok mélyére nézünk, ha belső világát is szemügyre vesszük, továbbá gondolatait, tettei okát, rádöbbenünk, hogy csaknem ugyanabban az állapotban van, mint amikor aludt. Sőt még rosszabb, mert legalább álmában passzív, vagyis semmit sem tud csinálni. Ezzel szemben, amikor ébren van, mindig tud cselekedni, és tetteinek eredménye visszahat rá is, környezetére is.

Holott nem is emlékszik önmagára. Valóságos gép, minden megtörténhet vele. Nem tudja leállítani gondolatai áramlását, nem tudja ellenőrizni képzeletét, érzelmeit, figyelmét. A „szeretem” -„nem szeretem”; „tetszik” – „nem tetszik”; „kívánom” -„nem kívánom” szubjektív világában él, vagyis egy olyan világban, amely szeretni vagy nem szeretni, kívánni vagy nem kívánni vélt dolgokból áll. Nem látja a valóságos világot. A valóságos világot elrejti előle képzeletvilága.

JELENTÉS A HIRDETÉSRŐLSZEMÉLYES ADATOK VÉDELME

Alomban él. Alszik. És amit „éber tudatnak” nevez, az csupán álom – méghozzá sokkal veszedelmesebb álom, mint éjszakai álma az ágyában.

Lássuk az emberiség életének valamely eseményét. Itt van például a háború. E pillanatban háború van. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy több millió alvó megpróbál elpusztítani több millió más alvót. Természetesen, ha ébren lennének, nem akarnák. Minden, ami most történik, ennek az álomnak a rovására írható.

A két tudati állapot, az álom meg az ébrenlét, pontosan egyformán szubjektív. Csak akkor tud igazán felébredni az ember, ha majd önmagára ébred. Akkor látni fogja, hogy körülötte az élet másképpen zajlik, és más az értelme is. Látni fogja, hogy alvó emberek álomélete. Minden, amit az emberek mondanak, amit tesznek, álmukban mondják, illetve teszik. Tehát az egész nem ér egy hajítófát sem. Csak az igazi ébrenlétnek és a hozzá vezető útnak van valóságos értéke.

Hányszor kérdezték már tőlem, nem lehetne-e megszüntetni a háborúkat. De, bizonyára meg lehetne. Csak az embereknek fel kellene ébredniük. Ami csekélységnek látszik. Ám ezzel szemben mi sem volna nehezebb, mert az egész élet tartós álomra csábít kellemes környezetével és ámító körülményeivel.

Hogyan ébredhetnénk fel? Hogyan szabadulhatnánk ki az álom béklyóiból? Ezek a legfontosabb, legéletbevágóbb kérdések, amelyeket csak az ember feltehet. De mielőtt feltenné, meg kellene győződnie arról, hogy csakugyan alszik. Ez azonban csak akkor válik lehetségessé, ha megpróbál felébredni. Amikor rádöbben, hogy önmagára sem emlékszik, és amikor már tapasztalatokat szerez arról, hogy milyen nehéz önmagát felidézni, akkor azt is meg fogja érteni, hogy az ébredéshez nem elég a vágy. Pontosabban: azt mondhatnánk, hogy az ember magától nem tud felébredni. De ha húsz ember megállapodik, hogy aki közülük elsőnek felébred, felébreszti a többieket is, akkor már van esélyük. Igen ám, de még ez sem elég, hiszen előfordulhat, hogy a húsz ember egyszerre alszik el, és azt álmodja, hogy felébred. Ez tehát nem elég. Ennél több kell. A húsz emberre egy olyannak kell ügyelnie, aki maga nem alszik, vagy nem merül álomba olyan könnyen, mint a többiek, vagy aki tudatosan csak akkor alszik, amikor lehet, amikor nem származhat belőle baj sem őrá, sem a többiekre nézve. Keresniük kell egy ilyen embert, és fel kell fogadniuk, hogy ébressze fel őket, és ne hagyja, hogy újra álomba merüljenek. Enélkül lehetetlen felébredni. Ezt kell felfogni.

Elképzelhető, hogy ezredéveken át gondolkodunk, elképzelhető, hogy egész könyvtárakat írunk össze, ezerszámra elméleteket gyártunk, és mindezt álmunkban, az ébredés legcsekélyebb lehetősége nélkül. Sőt azok az elméletek és azok a könyvek, amelyeket alvó emberek írtak, illetve hoztak össze, egyszerűen arra csábítják a többi embert, hogy aludjon és így tovább.

Az álom gondolata egyáltalán nem új keletű. Szinte a világ teremtése óta mondogatják az embernek, hogy alszik, és hogy fel kell ébrednie. Hányszor olvassuk például a Szentírásban: „ébredjetek”, „ébrenlét”, „ne aludjatok”.

Krisztus tanítványai még akkor is aludtak, a Getsemáne-kertben, amikor tanítómesterük utoljára imádkozott. Ezzel mindent megmondtam. De vajon megértik az emberek? Szónoki fordulatnak, hasonlatnak tekintik inkább. Egyáltalán nem fogják fel, hogy a szó szoros értelmében így van. És az is könnyen érthető, hogy miért. Egy kicsit fel kellene ébredni, vagy legalább meg kellene próbálni felébredni. Esküszöm, sokszor megkérdezték tőlem, miért nincs szó soha a Bibliában alvásról… Lépten-nyomon szó van róla. Csak éppen az emberek álmukban olvassák a Bibliát.

Általánosságban szólva, mi kell ahhoz, hogy az alvó embert felébresszük? Fel kell rázni. Persze a mélyen alvónak egy kis tapintatos bökés nem elég. Hosszú ideig szüntelenül bökdösni kell. Valakit ki kell választani, aki fel tudja rázni. Említettem már, hogy az ébredni akaró embernek segítséget kell felfogadnia, aki vállalja, hogy hosszú időn át keltegeti. De kit fogadhat fel, ha egyszer mindenki alszik? Felfogad valakit, de az a valaki szintén elalszik. Akkor hát mi értelme? Hiszen az az ember, aki valóban képes ébren maradni, valószínűleg nem fogja arra vesztegetni az idejét, hogy másokat ébresztgessen: hiszen ennél sokkal fontosabb dolga van, amit el is kell végeznie.

Lehetőség van arra is, hogy mechanikus módszerekkel ébredjünk fel. Alkalmazhatunk például ébresztőórát. Az a baj, hogy minden ébresztőórához nagyon hamar hozzászokunk: egyszerűen nem halljuk meg többé. Tehát sok, különböző csengőkkel felszerelt ébresztőórára van szükség. Az embernek a szó szoros értelmében körül kell vennie magát ébresztőórákkal, amelyek nem hagyják aludni. És még itt is akadnak nehézségek. Az ébresztőórát fel kell húzni; ahhoz, hogy felhúzzuk, nem szabad megfeledkezni róla, ahhoz pedig, hogy meg ne feledkezzünk róla, gyakran fel kell ébredni. És most jön a legrosszabb: az ember minden ébresztőórához hozzászokik, és egy idő után még jobban alszik. Következésképpen állandóan váltogatni kell az ébresztőket, mindig újabbat és újabbat kell kitalálni. így idővel talán sikerül felébrednie egy-egy embernek. Az azonban nagyon kevéssé valószínű, hogy egyedül meg tudja oldani a hosszadalmas munkát: kitalálni, felhúzni és váltogatni a sok-sok ébresztőórát. Sokkal valószínűbb, hogy elkezdi a munkáját, és hamarosan elalszik, és álmában látja, hogy ébresztőórákat talál fel, húz fél, váltogat, és mint mondottam, még jobban alszik tőle.

Ahhoz tehát, hogy felébredjünk, sokrétű erőfeszítés szükséges. Feltétlenül szükség van valakire, aki felébreszti az alvót; feltétlenül szükség van valakire, aki ügyel az ébresztőre; és kellenek ébresztőórák, és állandóan újakat kell kiagyalni.

De ahhoz, hogy ez a vállalkozás sikerüljön, és eredményeket mutassunk fel, bizonyos számú személynek együtt kell munkálkodnia.

Új Ébresztés, Käthe Kollwitz, Berlin, Memorial, Műemlék

Egyetlen ember semmire sem megy.

Mindenekelőtt segítségre van szükség. De egyetlen ember nem számíthat segítségre. Aki képes volna segíteni neki, nagyon drágán méri az idejét. És természetesen sokkal szívesebben segít, mondjuk, húsz vagy harminc ébredni vágyónak, mint egyetlenegynek. Azonkívül, mint már mondottam, az ember könnyen félreismerheti az ébrenlétet, egyszerűen annak tekinthet például egy újabb álmot. Ha néhány személy elszánja magát, hogy együtt küzd az álom ellen, és kölcsönösen felébresztik egymást, könnyen előfordulhat, hogy húszan elalusznak közülük, a huszonegyedik azonban felébred, és felébreszti a többieket. Ugyanez a helyzet az ébresztőórával. Egy ember feltalál egy ébresztőt, a másik egy másikat, és azután cserélnek. Mindannyian együtt nagy segítségére lehetnek egymásnak, e nélkül a kölcsönös segítség nélkül egyikük sem érhet el semmit.

Vagyis ha egy ember fel akar ébredni, olyan személyeket kell keresnie, akik szintén fel akarnak ébredni, és együtt kell működniük. De persze könnyű ezt mondani, hiszen egy ilyen munka elindítása és megszervezése olyan ismereteket követel, amelyekkel a hétköznapi ember nem rendelkezik. Meg kell szervezni a munkát, kell egy főnök. E két feltétel nélkül a munka nem hozhatja meg a várt eredményt, e nélkül minden erőfeszítés hiábavaló. Az emberek csak gyötrik magukat, de felébredni nem fognak. Vannak, akik a maguk kútfejéből és saját kezdeményezésük alapján nagy erőfeszítésre képesek, de soha senki a világon nem tudja meggyőzni őket, hogy az első áldozat az, hogy engedelmeskednek a másiknak.

És nem akarják elhinni, hogy akkor viszont minden más áldozathozatal hiábavaló.

A munkát meg kell szervezni. Méghozzá olyan embernek, aki ismeri a kérdéseket és a célokat, aki tudja,a módszereket, mivel a maga idejében ő is benne volt egy ilyen megszervezett munkában.

Első lépéseim Gurgyijev iskolájában

– Fogjanak egy órát – szólítottak fel bennünket -, nézzék a nagymutatót, és közben próbálják megőrizni önmaguk érzékelését, és összpontosítsanak arra a gondolatra: „Louis Pauwels vagyok, és e pillanatban itt vagyok.” Próbáljanak csak erre gondolni, figyeljék a nagymutató járását, s közben tartsák a fejükben éntudatukat, a nevüket, a létezésüket és a helyet, ahol vannak.

Eleinte nagyon egyszerűnek, sőt kicsit nevetségesnek tetszik a dolog. Mi sem természetesebb, mint hogy meg tudom jegyezni, hogy Louis Pauwels-nek hívnak, és hogy itt vagyok e pillanatban, nézem, amint rendkívül lassan megy a karórám nagymutatója. Kisvártatva azonban felfedezem, hogy ez a gondolat nem marad meg bennem változatlanul, száz meg száz különböző formát ölt, mindenfelé szétfolyik, mint Salvador Dali képein a tárgyak, amelyek képlékeny sárrá alakultak. És még azt is be kell ismernem, hogy nem valamely gondolat, hanem valamely érzékelés ébrentartását és pontosságát kérik tőlem számon. Nem pusztán annyit kérnek tőlem, hogy gondoljak rá, hogy ki vagyok, hanem hogy tudjam e tényt, hogy tökéletesen tudatában legyek. Mi tagadás, úgy érzem, hogy a dolog lehetséges, valami fontosat és újat hozva végbemehet bennem. Mégis azt tapasztalom, hogy erőfeszítésem tárgyától teljesen idegen, ezernyi gondolat vagy gondolatfoszlány, ezernyi érzés, kép és gondolattársítás ostromol szüntelenül, és próbál eltéríteni erőfeszítéseimtől. Az is előfordul, hogy egész figyelmem a nagymutatóra összpontosul, és miközben nézem, önmagam vesztem el szem elől. Azután a testem, kis görcs a lábamban, kis mocorgás a hasamban, vonja el a figyelmem magáról a nagymutatóról, cje egyúttal önmagamról is. Megint máskor úgy gondolom, hogy sikerült leállítanom a kis belső filmem pergetését, kiküszöbölnöm a világot, s akkor egyszer csak azon kapom magam, hogy egyfajta álomba merültem, amelyben eltűnt a nagymutató, amelyben eltűntem én magam, és csak úgy tolakszanak egymás után a képek, az érzések, a gondolatok, mint egy fátyol mögött, mint az igazi álomban, amelyik teljesen magától burjánzik, amikor alszom. Végül az is megesik, hogy a másodperc törtrészéig tökéletesen, teljesen én vagyok, és a mutatót nézem. De a másodperc e törtrészében ünneplem magam, hogy sikerült ezt elérnem; ha szabad így fogalmaznom, a szellemem tapsol, és amint értelmem tudatosítja, hogy örülök a sikernek, visszavonhatatlanul semmissé teszi a dolgot. Végül bosszúsan, sürgősen abbahagyom a kísérletet, mert úgy érzem, életem legnehezebb perceit éltem át, hogy nem jutok levegőhöz, ellenálló képességem végére értem. Milyen hosszúnak tetszett! Pedig alig valamivel több, mint két perc telt el, és ez alatt a két perc alatt csupán háromszor vagy négyszer, észrevehetetlen, villanásnyi ideig érzékeltem magam igazán.

Be kellett látnom, hogy szinte sohasem vagyunk önmagunk tudatában, és hogy szinte sohasem vagyunk tudatában, milyen nehéz tudatosnak lenni.

Tudatosság, Anatómia, Emberi, Férfi, Nő, Átláthatóság

A tudati állapot – mondták nekünk – elsősorban annak az embernek az állapota, aki végre tudja, hogy szinte sohasem tudatos, és így szép lassan megtanulja, melyek a benne magában rejlő s a vállalt erőfeszítést gátló akadályok. E picike kísérlet fényében önök már tudják, hogy az ember, mondjuk, olvas valamit, közben helyesel, unatkozik, berzenkedik vagy lelkesedik, de egyetlen pillanatra sem tudatos benne, hogy ő létezik, következésképpen azt sem tudhatja, hogy az olvasmány valóban neki szól. Olvasmánya a saját álmait kiegészítő álom, a tudattalan örök áramlásán belüli áramlás. Mert valódi tudatunk teljesen távol lehet – és van szinte mindig – mindattól, amit teszünk, gondolunk, akarunk, képzelünk.

Így hát megértem, hogy igazán csekély a különbség az álombeli állapotunk és köznapi ébrenléti állapotunk közt, amikor beszélünk, cselekszünk stb. Almainkat ugyan most nem látjuk, mint ahogyan a csillagok láthatatlanná válnak, amikor felkel a nap, pedig bennünk vannak, és továbbra is a hatásuk alatt élünk. Csak éppen ébredés után némiképp kritikusan szemléljük érzéseink színterét, gondolataink összehangoltabbak, cselekedeteink fegyelmezettebbek, a benyomásaink, az érzéseink, a vágyaink élénkebbek, de ugyanúgy nem tudatosak maradunk. Nem igazi ébrenlétről van szó, csupán „éber álomról”, csaknem egész életünk ebben az „éber álomban” játszódik. Arra tanítottak bennünket, hogy teljesen fel tudunk ébredni, hogy el tudjukérni éntudatunk állapotát. Ebben az állapotban, amint egy pillanatra láttam a karórás kísérlet alatt, volt némi objektív fogalmam gondolkodásom működéséről, a képek, gondolatok, érzések, érzékelések, vágyak sorjázásáról. Abban az állapotban meg tudtam kísérelni és meg tudtam valósítani azt a szándékomat, hogy megvizsgáljam, időnként leállítsam és módosítsam ezt a folyamatot. És maga ez az erőfeszítés – állították – egyfajta szükségletet keltett bennem. De ez az erőfeszítés nem ide vagy oda lyukadt ki. Csak léteznie kellett ahhoz, hogy kialakuljon és megszilárduljon bennem önnön lényem. Azt mondták, ha szilárd lényem birtokába jutok, elérhetem az „objektív tudatot”, és akkor megnyílik előttem a lehetőség, hogy tökéletes ismereteket szerezhetek nem csupán önmagamról, hanem embertársaimról, a tárgyakról és az egész világról.

Pauwels