Egyszerre nagyon régi és ultramodern egy olyan nemzetközi titkos társaság gondolata, amelyikbe nagyon magas tudású értelmiségiek tömörülnének, akik rendkívüli szellemi felkészültségük révén felfogták, hogy a szervezett hatalmak ellen, a közönséges halandók kíváncsisága és sóvársága ellen meg kell védeni a tudomány felfedezéseit, vívmányait, és a kellő pillanatra kell tartalékolni vagy éppenséggel több évre el kell temetni, vagy csupán egészen kis részüket szabad nyilvánosságra hozni.
A XIX. században ez elképzelhetetlen lett volna, vagy még akár huszonöt évvel ezelőtt is. De ma nagyon is elképzelhető. Bizonyos tekintetben meg merem kockáztatni azt az állítást, hogy ez a társaság máris létezik. A Princeton Egyetem némely vendége (nevezetesen egy tudós keleti utazóra gondolok) tapasztalta ennek egy-két jelét. Semmi sem bizonyítja, hogy a Rózsakeresztesek titkos társasága létezett a XVII. században, de minden jel arra vall, hogy meg kell barátkoznunk a gondolattal: napjainkban a körülmények hatalma hasonló társaságot hív életre, amely logikus tartozéka lesz jövőnknek. De valamit még tisztáznunk kell a titkos társaság fogalmából. Magát az ősrégi fogalmat a jelen világítja meg igazán.
Vegyük megint a Rózsakereszteseket. „S akkor megalapították – mondja Serge Hutin történész – a közönséges halandók fölött álló felsőbbrendű lények közösségét, akik egyforma belső tulajdonságokkal rendelkeztek, s erről ismerték fel egymást.”
Ennek a megfogalmazásnak a javára kell írnunk, hogy elvetette a szemünkben badar okkultizmust. Nekünk ugyanis világos, csaknem tudományos, erős, derűlátó elképzeléseink vannak a „felsőbbrendűség” állapotáról.
A kutatások olyan szakaszához értünk, amelyben már az élőlényeknek, magának az embernek a mesterséges megváltoztatását, javítását latolgatják. „A radioaktivitás szörnyeket szülhet, de lángelmékkel is megajándékozhat bennünket” – jelenti ki egy angol biológus. Meglehet, hogy a jelenlegi tudományos kutatás nyelvezete megegyezik az alkimista kutatáséval, amely, ugye, magának a végrehajtónak a változásához vezet. Mindjárt látni fogjuk, hogy csekély mértékben ez már be is következett néhány kortárs tudós esetében.
A pszichológia legújabb tanulmányozása bizonyítani látszik az álom és ébrenlét állapotán kívül egy harmadik állapot létezését, ez pedig olyan felsőbbrendű tudati állapot volna, amelyben az ember szellemi eszközei megsokszorozódnak. A mélylélektanhoz, amelyet a pszichoanalízisnek köszönhetünk, ma hozzátehetjük a magas-lélektant, amely a lehetséges szuper-értelem útjára vezethet bennünket. A zseni csupán egy állomás lenne azon az úton, amelyet az ember saját magában jár be, hogy elérje képességei teljes kihasználtságát. Hétköznapi értelemben vett intellektuális életünkben a tizedét sem használjuk ki lehetőségeinknek, figyelmünknek, tudásunk gyarapításának, emlékezetünknek, ösztönösségünknek, összehangoló képességünknek. Nem lehetetlen, hogy még egy lépés, és megtaláljuk vagy újra megtaláljuk azokat a kulcsokat, amelyek tengernyi ismeretanyagra nyíló ajtók zárjába illenek. Ezen a téren az emberiség közeli megváltozásának ötlete korántsem okkultista álomból, hanem a valóságból táplálkozik. Erre még hosszan visszatérünk munkánkban. Kétségkívül máris vannak köztünk mutánsok, olyanok mindenesetre, akik megtettek néhány lépést azon az úton, amelyre egy napon valamennyien rátérünk.
A hagyomány szerint a „zseni” kifejezés nem érzékelteti eléggé az emberi agy összes lehetséges felsőbbrendű állapotát, mivel a Rózsakeresztesek szellemileg másfajták voltak, kooptációval egyesültek. Talán inkább fogalmazzunk úgy, hogy a Rózsakeresztesek legendája jó szolgálatot tett egyfajta valóság alátámasztásának: a különlegesen megvilágosodott emberek állandó titkos társaságának – a fényes nappal szőtt összeesküvésnek.
A Rózsakeresztesek társasága állítólag természetes képződmény volt, azokból az emberekből alakult, akik eljutottak a felsőbbrendű tudás állapotába, vitatársakat kerestek, más embereket, akik ismereteiket tekintve hozzájuk hasonlóak, akikkel beszédbe tudnak elegyedni. Ilyen például Einstein, akit az egész világon csak öt vagy hat ember értett meg, vagy néhány száz olyan matematikus és fizikus, akiknek megvannak az adottságaik ahhoz, hogy gyümölcsöző ötleteik támadhatnak a paritás törvényének újragondolásához.
A Rózsakeresztesek azt vallják, hogy semmi mást nem kell tanulmányozni, csak a természetet, ez a tanulmányozás azonban valójában csak a köznapi szellemektől eltérő gondolkodásúaknak nyújthat valamit. Van egy kevésbé bizonyos elmélet, amely szerint a Rózsakeresztesek az elsüllyedt civilizációk örökösei.
Ha a természetet e különleges szellem jegyében vizsgáljuk, a tökéletes tudás és bölcsesség a jutalmunk. Ez az új, dinamikus gondolkodás meghódította Descartes-ot és Newtont. Velük kapcsolatban sokszor felmerült a Rózsakeresztesek társasága. Azt jelenti vajon ez, hogy beléptek? Ennek a kérdésnek semmi értelme.
Nem úgy képzeljük el, hogy valamely szervezett társaságról van szó, hanem úgy gondoljuk, hogy a más szellemi berendezésű emberek közt létre kell jönnie valamilyen kapcsolatnak, közös nyelvnek, ami nem titkos, csak éppen az adott időben a többi ember számára egyszerűen felfoghatatlan.
Ha a napjainkban már nem létező civilizációkban alapvető ismereteket dolgoztak ki az anyagról és az energiáról, a világegyetemet szabályozó törvényekről, és ezeknek az ismereteknek töredékes részei fennmaradtak az idők során (amiben egyébként nem vagyunk bizonyosak), csakis felsőbbrendű szellemek adhatták tovább, és mi sem természetesebb, mint hogy nyelvüket a közönséges halandó nem értheti. De ha elvetjük is ezt a feltevést, azt azért el tudjuk képzelni, hogy az idők folyamán páratlan szellemi felkészültségű emberek követték egymást, és adták tovább tudásukat. Az ilyen szellemek nyilvánvalónak tartják, hogy semmiképp nem szabad elárulniuk hatalmukat. Ha Kolumbusz Kristóf felsőbbrendű szellem lett volna, titokban tartja felfedezését. Egyfajta titoktartásra. kötelezve, ezek az emberek csak a velük egyenrangúakkal létesíthetnek kapcsolatot. Gondoljanak csak az orvosok beszélgetésére a kórházban – fennhangon beszélnek a beteg ágya mellett, a beteg mégsem ért egy szót sem az egészből -, s mindjárt láthatják, hogy eszünkben sincs a gondolatot az okkultizmus, a beavatás és hasonlók ködébe süllyeszteni. Végül pedig magától értetődik, hogy az ilyen szellemek, akik csupán azért akarnak észrevétlenek maradni, hogy ne akadályozzák őket, másra hivatottak, hogysem konspirációsdit játsszanak egymással. Csak a körülmények hatalma kényszeríti őket szövetségbe. Ha sajátos a nyelvezetük, csak azért, mert az a tudásanyag, amelyet e nyelv kifejez, a hétköznapi embernek felfoghatatlan.
Kizárólag ilyen alapon fogadjuk el a titkos társaság gondolatát. Azok a titkos társaságok, amelyekről még tudunk, és amelyek megszámlálhatatlanok és többé-kevésbé nagy hatalmúak és festőiek, a mi szemünkben csupán utánzatok, afféle felnőtteket majmoló, gyerekes játékok.
Amíg az ember csak olyasmiről ábrándozik, hogy bármit is erőfeszítés nélkül elérhet, például pénzt munka nélkül, ismeretet tanulás nélkül, hatalmat tudás nélkül, erényt lemondás nélkül, az állítólagos titkos és beavató társaságok virágoznak, majomkodó szervezeti felépítésükkel és hókuszpókuszaikkal, amelyek a titkos nyelvet, azaz a technika nyelvét abrakadabrázzák.
Azért esett a választásunk éppen az 1622-es Rózsakeresztes példára, mert a hagyományok szerint az igazi Rózsakeresztes semminemű titokzatos beavatással nem hívja fel magára a figyelmet, elmélyülten és módszeresen tanulmányozza a Liber Mundit, a világ könyvét és a természet könyvét. A Rózsakeresztes¬hagyomány tehát ugyanaz, mint a kortárs tudományé. Mostanában kezdjük felfogni, hogy a természet könyvének mélyenszántó és módszeres tanulmányozása mást is megkövetel, mint a megfigyelő szellemet; nem elég az, amit mi az imént tudományos szellemnek neveztünk, sőt még az sem elég, amit mi értelemnek nevezünk. Kutatásaink jelenlegi állásánál arra volna szükség, hogy a szellem túlszárnyalja önmagát, hogy az értelem túllépjen önmagán. Az emberi, a túlságosan emberi már nem elegendő. Talán éppen ennek a megállapításnak, amely a régmúlt századok felsőbbrendű emberétől származik, köszönhetjük, ha nem is a valóságot, de legalább a Rózsakeresztes legendát. A maradi modern józan gondolkodású. A jövő kortársa vallásosnak érzi magát. A túlzott modernizmus nagyon eltávolít bennünket a múlttól. Némi futurizmus pedig közelít hozzá.
„Az ifjú atomtudósok közt – írja Robert Jungk – vannak, akik valamely szellemi versengésnek tekintik munkájukat, amelynek nincs különösebben mély jelentősége, sem pedig kötelezettsége, de akadnak már olyanok is, akik a kutatásban vallásos tapasztalást keresnek.”
Ami megdöbbentő: a Rózsakeresztesek és az alkimisták folyvást hangoztatott elve, mely szerint a transzmutációk tudományának célja magának a szellemnek a megváltoztatása. Szó sincs varázslatról, sem égi jutalomról, a valóság felfedezéséről van szó, ami arra kényszeríti a Megfigyelő szellemét, hogy máshonnan induljon ki. Ha meggondoljuk, milyen rendkívül rohamosan fejlődött a legnagyobb atomtudósok szelleme, kezdjük felfogni, mit akartak mondani eredetileg a “titkos”hagyományok.
Olyan korban élünk, amelyben a tudomány végszükség esetén eléri a szellemi világot, átalakítja magának a megfigyelőnek a szellemét, más szintre helyezi, mint amelyikben az immár elégtelen tudományos gondolkodás van. A régi dolgokat új szemmel kell nézni, ez segít megérteni a jövőt.
Rég nem azokat az időket éljük, amelyekben a haladás kizárólag a tudomány és technika haladását jelentette. Új adalék merül fel, amelyet már megtalálhattunk az elmúlt századok felsőbbrendű ismeretlenjeinél, amikor rámutattak, hogy a Liber Mundi tanulmányozása „valami más” eredményt hoz. Heisenberg, a kiváló fizikus azt írja napjainkban:
„Ma az ember szellemi létének fejlődése egészen más dimenziókban zajlik, mint amelyekben az utóbbi századokban zajlott.”
Wells búskomoran halt meg. Ez a hatalmas szellem átélte a haladásban való hitet. Elete alkonyán azonban Wells a haladás szörnyű képét látta kirajzolódni. Már nem bízott semmiben. A világ szétrombolhatja a világot, a megsemmisítés leghatásosabb eszközeit már feltalálták. „Az ember – írta az öreg, kétségbeesett Wells – lehetőségei végére ért.” Az öregember, aki valaha lángelméjű előfutár volt, e pillanatban megszűnt a jövő kortársa lenni. Ma már sejtjük, hogy az ember csupán egyik lehetősége határához ért. De jönnek új lehetőségek.
Új utak bukkannak elő, amelyeket a korok óceánjának árapálya hol befed, hol feltár. Wolfgang Pauli, a világhíres matematikus és fizikus – a XIX. századi legjobb hagyományokhoz híven – a rideg tudomány mellett tört lándzsát. 1932-ben a koppenhágai kongresszuson jeges kétkedésével és hatalomvágyával úgy szerepelt, mintha ő volna Faust Mephistója. Ez az éles elme 1955-ben olyan szélésre tárta gondolati határait, hogy az oly sokáig elhanyagolt lélekben látta az üdvözülés felettébb színes útját. E fejlődés jellegzetes. A legtöbb nagy atomtudósra jellemző. Nem moralizálásba vagy ködös vallásosságba csúszás ez. Ellenkezőleg: a megfigyelő szellem jellegének fejlődéséről van szó; az ismeretek természetének újfajta felméréséről.
„Úgy gondolom – írja Wolfgang Pauli -, hogy a XVII. század óta dívó gyakorlattal szemben, amely szigorúan különválasztotta az emberi¬szellemi tevékenység ellentétes területeit, azt kellene célul kitűzni, hogy egységbe foglaljuk, ötvözzük a józan értelem és a misztikus tapasztalat eredményeit. Ez az egyetlen cél, amely összeegyeztethető korunk akár bevallott, akár nem bevallott mítoszával.”
Pauwels
