Térjünk egy kicsit megint vissza a tudomány olyan képviselőihez, akik még munkájukban alkalmazták a bölcseletet. Ez az írás szintén a múlt század közepén született, mint ahogy Wictor Charon hagyatéka is. – Elgondolkodtató, abszolút jövőbe mutató és megszívlelendő. A harmadik évezredben, napjainkban meg ráadásul javallott is…
A régi alkimista írások azt bizonygatják, hogy az anyag kulcsai a Szaturnuszon találhatók. Különös egybeesés, hogy mindaz, amit napjainkban a magfizikában tudunk, az atom „szaturnuszi” meghatározásán alapszik. Nagasoka és Rutherford meghatározása szerint az atom „egy központi vonzó tömegből és körülötte forgó elektrongyűrűkből áll”. Az atomnak ezt a „szaturnuszi” elképzelését a világ minden tudósa elfogadta, nem mint abszolút gazságot, hanem mint használható munkahipotézist. Meglehet, hogy a jövő fizikusának szemében gyermekdednek látszik majd. A kvantumelmélet és a hullámmechanika az elektronok viselkedéséhez igazodik. Semmiféle elmélet és semmiféle mechanika nem számol pontosan az atommagra ható törvényekkel. Úgy képzelik, hogy a mag protonokból, elektronokból és neutronokból áll, ennyi az egész. Semmi pontosat nem tudnak az atom erejéről. Ez az erő sem nem elektromos, sem nem mágneses, sem nem nehézkedési. A legutóbb elfogadott feltevés szerint az atommag ereje függ a neutronok és protonok közt közvetítő részecskéktől, amelyeket mezonnak neveznek. De ez csak arra jó, hogy tovább gondolják a dolgot. Két év múlva, tíz év múlva minden bizonnyal másféle feltevések is lesznek. Azt azonban meg kell jegyezni, hogy olyan korban élünk, amelyben a tudósoknak sem idejük, sem joguk nincs egészen atomfizikával foglalkozni. Minden erőfeszítés és minden rendelkezésre álló anyag ugyanis a bombagyártásra és az energiatermelésre van fordítva. Az alapvető kutatás háttérbe szorult. Sürgősen ki kell hozni a maximumot abból, amit már tudunk. A hatalom fontosabb, mint a tudás. Bízvást elmondhatjuk, hogy az alkimistákat sosem kísértette meg ez a hatalomvágy.
Hol tartunk most? A neutronok érintése minden elemet radioaktívvá tesz. A kísérleti atomrobbantások mérgezik a bolygó légkörét. Az a szennyezettség, amely mértani haladványban nő, őrületesen emelni fogja a halvaszületések számát, a rákot, a fehérvérűséget, elpusztítja a növényeket, felborítja az időjárást, szörnyeket szül, tönkreteszi az idegeinket, megfojt bennünket. A kormányok akár totalitáriusok, akár demokraták, nem mondanak le róla. Mégpedig két okból nem mondanak le róla. Az egyik ok az, hogy a közvéleményt nem érdekli a kérdés. Mert a közvélemény nincs a bolygó ismeretének azon a szintjén, amely az embereket cselekvésre serkentené. A másik ok pedig az, hogy nem a kormányoknak, hanem emberi tőkével rendelkező részvénytársaságoknak a feladata nem is a történelemcsinálás, hanem hogy kifejezésre juttassák a történelmi végzet különféle megnyilvánulásait. Mármost, ha hiszünk a történelmi végzetben, azt hisszük, hogy e végzet az emberiség szellemi sorsának egyik formája, s ez a sors szép. Nem gondoljuk tehát, hogy az emberiség el fog pusztulni, még ha ezer halált kell is elszenvednie, hanem iszonyatos és irtózatos fájdalmak árán megszületik – vagy újjászületik – arra az örömteli tudatra, hogy „halad”.
Esetleg igaza van Jean Rostand-nak, amikor azt mondja, hogy a hatalmat kiszolgáló atomfizika „el fogja herdálni az emberiség genetikai tőkéjét”? Igen, talán néhány éven át. De nem tudjuk elképzelni, hogy a tudomány nem lesz képes elvágni ezt a gordiuszi csomót, amelyet mostanában gubancolt össze. A jelenleg ismert transzmutációs módszerek nem teszik lehetővé az energia és a radioaktivitás megfékezését. Csupán nagyon szűk határokon belül mozgó transzmutációkat ismerünk, amelyeknek káros hatása azonban határtalan. Ha az alkimistáknak igazuk van, léteznek nagyon egyszerű, gazdaságos és veszélytelen módszerek, melyek az anyag „feloldódásán” és a kezdeti állagtól eltérő újraalakuláson át vezetnek a megoldáshoz. Csakhogy a jelenlegi fizikai ismereteink szerint ezt nem hihetjük. Pedig az alkimisták évezredek óta ezt állítják. És bizony nem tudunk eleget az atomerők természetéről ahhoz, hogy kijelenthetnénk: márpedig ez teljességgel lehetetlen. Ha az alkimista transzmutáció létezik, az azt jelenti, hogy az atommagnak olyan tulajdonságai vannak, amelyeket mi még nem ismerünk. A tét elég jelentős ahhoz, hogy megpróbálják valóban komolyan tanulmányozni az alkimista irodalmat. Ha ez á feltérképezés nem vezet is cáfolhatatlan tények felderítésére, legalább talán új ötleteket sugall. És a hatalom étvágyának kiszolgáltatott, az anyag terjedelmétől elpilledt atomfizikának manapság a leginkább ötletekre volna szüksége. Már kezdik sejteni, hogy a proton és a neutron belseje nagyon bonyolult felépítésű, és hogy az „alapvetőeknek” nevezett törvények, mint például a paritás elmélete, nem érvényesek az atommagra. Kezdenek „antianyagról” beszélni, meg arról, hogy látható világegyetemünkön belül több világegyetem él egymás mellett, úgyhogy a jövőben minden lehetséges, még az alkímia diadala is. Milyen szép lenne és milyen nemesen alátámasztaná az alkimista szóhasználatot, ha boldogulásunkat a vegytani bölcselet révén érhetnénk el! Mindennek megvan a maga ideje, még annak is megvan az ideje, amikor az idők kapcsolódnak.
Louis Pauwels
