Ez az írás is rendkívül tartalmas, ha nem rohansz, csak akkor kezdj neki. – A mutáció ugrásszerű változást jelent, s ma egy nagyon gyorsan változó korban élünk. Ezt mindenki tapasztalja, aki csak egy kicsit is nyitott a világra. Most akár egy picit tovább is léphetünk… – Megérinthetjük gondolkozásunk “mélyrétegeit”.
Fogadjátok szeretettel, ezt a szintén hatvanas években született, zseniális írást.
1956 telén J. Ford Thomson, az oktatáslélektannal foglalkozó wolverhamptoni pszichiáter rendelőjébe egy hétéves kisfiút vittek el a szülei, mert a tanítóval együtt nagyon aggódtak érte. „Természetesen semmiféle szakkönyv nem állt rendelkezésére – írja Thomson doktor. – És még ha állt volna is, talán el sem tudta volna olvasni. Mégis rendkívül bonyolult csillagászati kérdésekre pontos választ tudott adni.” Mivel a vizsgálat felzaklatta, az orvos elhatározta, hogy felméri az iskolások értelmi szintjét, és hozzáfogott, hogy Anglia-szerte ötezer gyerekről gyűjt adatokat. Segítségére siettek a Brit Orvosi Kutatási Tanács, a harwelli egyetem fizikusai és sok más egyetemi tanár. Másfél évi munka után teljesen nyilvánvalónak látta, hogy „hirtelen intelligencialáz” tört ki. „Az utoljára megkérdezett 90 hét-kilenc éves gyerek közt 26-nak 140 volt az intelligenciahányadosa, ami egyenlő a zseniálissal, vagy majdnem. Úgy vélem – folytatja Thomson doktor -, hogy a testbe behatoló stroncium-90, ez a radioaktív termék lehet a ludas a dologban. Az első atomrobbantás előtt ez a termék nem létezett.”
Két amerikai tudós, C. Brooke Worth és Robert K. Enders, jelentős könyvében, a The Nature of Living Thingsben azzal próbált érvelni, hogy a géncsoportok napjainkban átrendeződtek, és egyelőre titokzatos hatásokra új, magasabb értelmi képességekkel rendelkező embertípus jelenik meg. Természetesen ez az elmélet még vita tárgya. Lewis Termán genetikus azonban, miután harminc éven át tanulmányozta a csodagyerekeket, az alábbi következtetést vonta le:
A legtöbb csodagyerek felnőtté érve elveszítette különleges képességeit. Ma már úgy látszik, hogy rendkívüli képességű felnőtt válik belőlük, akinek értelméhez a hétköznapi emberé nem ér fel. Sokkal, de sokkal tevékenyebbek, mint egy jó képességű ember. „Sikermutatójuk” huszonötször akkora. Egészségük kifogástalan, éppúgy, mint érzejmi és nemi egyensúlyuk. Végül nem kapnak pszichoszomatikus betegségeket, például rákot. Lehetséges volna ez? Annyi bizonyos, hogy az egész világon egyre jobban fejlődnek a lelki képességek, de ez áll a testi képességekre is. A jelenség oly nyilvánvaló, hogy egy másik amerikai tudós, Sydney Pressey doktor, az ohiói egyetem tanára már össze is állította a korán érő gyerekek oktatási tervét, s szerinte ennek révén évente háromszázezer magas intelligenciájú alanyt képezhetnek ki.
Vajon az emberi faj mutációjáról van szó? Lehet, hogy olyan lények születésének vagyunk tanúi, akik külsőleg hasonlítanak ránk, mégis mások? Most ezt a nagy horderejű kérdést fogjuk tanulmányozni. Annyi bizonyos, hogy új mítosz születésének lehetünk a tanúi, a mutánsénak. Ennek a mítosznak a születése a mi műszaki és tudományos civilizációnkban feltétlenül sokatmondó és dinamikus hatású.
Mielőtt belevágnánk a témába, meg kell jegyeznünk, hogy a gyerekeknél megfigyelt intelligencialáznak egyszerű gyakorlatias, józan magyarázata lehet, hogy az emberi faj fokozatosan fejlődik a technika révén. A modern edzésmódszerek bebizonyították, hogy az ember testi ereje még távolról sem kimerített forrásokkal rendelkezik. A jelenlegi kísérletek, amelyek azt vizsgálják, hogyan viselkedik az emberi test a bolygóközi rakétában, nem is sejtett ellenállásról tanúskodnak. Akik túlélték a koncentrációs táborokat, tapasztalhatták, milyen végtelen erős az életösztön, és rendkívül bő a pszichikum és a fizikum közti kölcsönhatás forrása. Végül pedig, ami az értelmet illeti, lelki módszerek és az emlékezetet serkentő, a memorizálást a végletekig megkönnyítő vegyi anyagok küszöbönálló felfedezése sose látott távlatokat nyit előttünk. A tudomány elméletei egyáltalán nem hozzáférhetetlenek a szokványos szellemnek. Ha a kisiskolás meg az egyetemi hallgató agyát mentesítjük a memorizálás rettentő igénybevételétől, mi sem lesz természetesebb, mint az atommag szerkezetét meg a periódusos táblát tanítani az elemi iskolásoknak és megértetni az érettségizendőkkel a relativitást meg a kvantumelméletet. Másrészt, ha a tudomány alapelveit országszerte széles körben elterjesztik, ha ötvenszer vagy százszor több kutató lesz, az új ötletek elszaporodása, amelyek egymással összevetve, egymást termékenyítik meg, ugyanazt a hatást fogja kiváltani, mint ha több zsenit tudnánk nevelni. Sőt még jobb is lenne a hatásfok, mert a zseni sokszor ingatag lélek és antiszociális. Valószínű egyébként, hogy egy új tudomány, az általános információelmélet nem is olyan soká lehetővé teszi az általunk itt előadott minőségi ötlet pontos mennyiségi meghatározását. Ha egyenlően -elosztjuk az emberek közt a már birtokunkban lévő ismereteket, és arra ösztönözzük őket, hogy új változatokat hozzanak létre közösen, emeljük az emberi társadalom értelmi potenciálját, ugyanolyan gyorsan és ugyanolyan bizonyosan, mint ha megsokszoroznánk a zsenik számát. Ezt az elképzelést párhuzamosan kell kezelnünk a mutáns sokkal fantasztikusabb elképzelésével.
Charles-Noél Martin barátunk nagy port felvert tanulmányában számba vette az atomrobbanások akkumulatív hatásait. A kísérletek során elterjedő kisugárzások hatása mértani haladványban nő. Az emberi faj így előnytelen mutáció áldozata lehet. Ráadásul ötven év óta a rádiumot az egész világon számottevő ellenőrzés nélkül alkalmazzák. Rengeteg iparágban használnak röntgensugarat és radioaktív vegyi anyagokat. Milyen arányban és hogyan hat a modern emberre ez a sugárzás? Fogalmunk sincs a mutációk lefolyásáról. Nem volna-e lehetséges, hogy kedvező mutációk születnek? Sir Ernest Rock Carling patológus, a Home Office szakértője egy genfi atomkonferencián kifejtette: „Az is remélhető, hogy korlátozott mértékben ezek a mutációk kedvező hatásúak, és létrehoznak egy zseniális gyereket. Megkockáztatva, hogy megbotránkoztatom a tisztelt jelenlévőket, kijelentem, hogy ha valamely mutáció megajándékoz bennünket egy Arisztotelésszel, egy Leonardo da Vincivel, egy Newtonnal, egy Pasteurrel vagy egy Einsteinnel, a legteljesebb mértékben kárpótol bennünket azért a kilencvenkilenc másikért, akire kevésbé előnyös hatással van.”
Elöljáróban néhány szót a mutációelméletről.
A. Weisman és Hugo de Vriés a század végén megújította az evolúcióról alkotott elképzelésünket. Akkoriban nagyon divatos volt az atom, valósága kezdett betörni a fizikába. A két tudós felfedezte „az öröklés atomját”, s helyét a kromoszómákban jelölte meg. Az ily módon kialakított új tudomány, a genetika felszínre hozta Gregor Mendel cseh szerzetesnek a tizenkilencedik század második felében végzett munkáit. Ma cáfolhatatlannak látszik, hogy az örökséget a gének adják tovább. Azok a gének, amelyek rendkívül védettek a külső környezettől. Ugy látszik azonban, hogy az atomsugárzás, a kozmikus sugarak és egy-két erős méreg, mint a kolchicin mégis károsítani tudja a kromoszómákat, vagy meg tudja duplázni őket. Megfigyelték, hogy a mutációk gyakorisága arányos a radioaktivitás erősségével. Mármost, napjainkban a radioaktivitás harmincötször akkora, mint a század elején volt. 1943-ban Luria és Debruck, 1945-ben pedig Demerec mutatott ki pontos adatokat azokról a baktériumok közt fellépő genetikus elváltozásokról, amelyeket az antibiotikumok okoztak. Az ő munkáikban úgy zajlik le a mutációs kiválasztódás, mint ahogyan Darwin elképzelte. Úgy látszik tehát, hogy Lamarck, Micsurin, Liszenko szerzett tulajdonságok öröklődéséről vallott elméleteivel szemben az ellenfeleknek van igazuk. De vajon alkalmazhatjuk-e a baktériumokról megfogalmazott általánosításokat a növényekre, az állatokra és az emberre?
Úgy látszik, ez már nem is kétséges. Vannak-e az emberi fajban ellenőrizhető genetikus elváltozások? Igen. Egyik ilyen bizonyosság a következő:
Az esetet egy londoni, gyermekbetegségekre szakosodott angol kórház irattárából vettük. Louis Wolf, a kórház igazgatója szerint Angliában évente harminc fenil-ketonos mutáns születik. Ezeknek a mutánsoknak a génjei nem termelnek a vérben olyan élesztő anyagokat, amelyek a normális vérben működnek. A fenil-ketonos mutáns például képtelen lebontani a fenil-anilint. Ez a fogyatékosság hajlamossá teszi a gyermeket az epilepsziára és az ekcémára, haját hamuszürkére színezi el, a felnőttet pedig hajlamossá teszi az idegbetegségekre. A normális emberi faj mellett tehát máris köztünk él egy bizonyos fenil-ketonos faj… Ez előnytelen mutáció; de eleve kétségbe kell-e vonnunk mindenféle kedvező mutációt? Lehetnének olyan mutánsok, akiknek a vérében a testi állapotot javító és az intelligenciahányadost jóval a miénk fölé emelő anyagok vannak. Ereikben természetes nyugtatók csordogálnának, amelyek megkímélik őket a társadalmi élet lélektani sokkjaitól és á szorongásos kisebbrendűségi érzésektől. Az emberi fajtól eltérő fajhoz tartoznának, magasabb rendűek lennének nála. A pszichiáterek és az orvosok azt állapítják meg, ami nincs rendben. De hogyan állapítsuk meg azt, ami rendben van?
A mutációs rendszerben többféle változatot kell megkülönböztetnünk. A géneket nem károsító sejtmutációt, amely a leszármazottakat nem érinti, eddig előnytelen formájában ismerjük: a rák, a fehérvérűség sejtmutáció. Miért ne jöhetnének létre és terjednének át az egész szervezetre előnyős sejtmutációk? A misztikusok „új hús” megjelenéséről, „átváltozásról” beszélnek.
Kezdjük megismerni az előnytelen genetikus mutációt (ilyen a fenil-ketonosok esete). Miért ne jöhetne létre előnyös mutáció? És még itt is a jelenség két változatát, pontosabban két tolmácsolását kell megkülönböztetnünk.
1. Ez a mutáció, az új faj megjelenése a véletlennek köszönhető. Például a radioaktivitás némelyeknél génmódosulásokat okozhat. Ha például a gén kicsit károsodott proteinje nem termelne többet azokból a savakból, amelyek szorongást váltanak ki belőlünk. Máris új faj felbukkanására számíthatnánk: a nyugodt ember faj a, ki nem fél semmitől, aki semmi rosszat nem érez. Nyugodtan megy a háborúba, lelkifurdalás nélkül öl, gátlástalanul élvez, szóval egyfajta robot, minden belső remegés nélkül. Nem lehetetlen, hogy egy ilyen faj kifejlődésének vagyunk a tanúi.
2. A genetikai mutáció nem a véletlen műve volna. Hanem irányított. Az emberiség szellemi felmagasztosulását szolgálja. Átmenet egy tudati szintből egy magasabb rendűbe. A radioaktivitás hatása a nagyra törő akarat kifejlesztését segíti elő. Az eddig felidézett módosulások elenyészőek ahhoz képest, ami az emberi fajra vár, csupán az eljövendő alapvető változások nagyon távoli felmérése. A gén proteinjének egész szerkezete meg fog változni, és szemünk előtt fog megszületni az a faj, amelyiknek a gondolkodása teljesen átalakul, az a faj, amelyik képes úrrá lenni időn és téren, és minden szellemi tettet a végtelenen kívülre tud helyezni. Az első és a második elgondolás közt annyi különbség van, mint az edzett acél meg az óvatosan magnetofonszalaggá nyújtott acél közt. Az utóbbi elgondolás modern mítoszt teremtett, amelyen kapva kapott a science fiction, és amely megdöbbentően szerepel a jelenkori szellemiség oltáraira vésve. A luciferisták részéről láthattuk, mint hitt Hitler a felsőbbrendű lényekben, és hallhattuk, amint azt ordítja: „Leleplezem a titkot: az emberi faj mutációja elkezdődött; már vannak szuperemberek!”
A megújult hinduizmus terén pedig a pondichéryi Asram atyamestere, az új India egyik legnagyobb gondolkodója, Sri Aurobindo Ghosé arra a bizonyosságra alapozta bölcseletét és a szent szövegek magyarázatát, hogy az emberiség mutációk révén fog nagyra nőni.
Azt írja például: „Bármily bámulatos vagy csodával határos is a jelenség, hamarosan gyakorlati valósággá válhat, hogy új emberi faj jelenik meg ezen a földön.” Végül pedig a tudományos megfontolások irányában nyitott katolicizmus kebelében Teilhard de Chardin bízvást állította, hogy hisz „egy olyan áramlatban, amelyik képes valamilyen ultraemberi formához sodorni bennünket”.
A furcsaság útjának zarándoka, aki minden más embernél érzékenyebb a nyugtalanítóan átvillanó gondolatokra, aki inkább tanú, mint alkotó, de szuperlátó tanúja a modern intelligencia szélsőséges kalandjainak, André Breton író, a szürrealizmus pápája nem habozott leírni 1942-ben:
„Talán nem is az ember a világegyetem központja, célgömbje. Nyugodtan elképzelhetjük, hogy, mondjuk, állati szinten van nála magasabb rendű lény, amelynek éppolyan különös a viselkedése, mint az emberé a kérésznek vagy a bálnának. Mi sem mond ellent szükségszerűen annak, hogy vannak lények, amelyek érzékelő jelrendszeréből teljesen kilógnak, valamilyen álcázás révén, amelyet készséggel elképzelnénk, de csak az utánzó állatok formaelméletével és tanulmányozásával határozhatnánk meg. Kétségtelen, hogy ez a gondolat messzemenően tág teret nyújtana a spekulatív elemeknek, habár szerény helyet jelölne ki az embernek saját felfogásában meglévő világában, amelyben a gyerek vigyorogva képzeli el a lenti hangyát, amikor éppen belerúgott a hangyabolyba. Ha tekintetbe vesszük a ciklonszerű zavarokat, amelyekkel szemben az ember annyira tehetetlen, hogy csupán áldozatuk vagy tanújuk lehet, vagy a háborúszerű zavarokat, amelyekről a köztudomásúan elégtelen ismeretek manapság egyre bővülnek, egy tekintélyes munkában, amelyben sohasem szabad engedni a legmerészebb indukciókból, talán nem lehetetlen, hogy annyira meg tudnánk közelíteni és ezzel valószínűsíteni tudnánk az olyan feltételezett lények szerkezetét és összetételét, amelyek homályosan felrémlenek előttünk félelmünkben és véletlenszerű sejtéseinkben.
Azt hiszem, fel kell hívnom rá a figyelmet, hogy nem járok túlságosan messze Novalis tanúságától: »Valójában egy állatban élünk, amelynek az élősködői vagyunk. Ennek az állatnak a felépítése határoz meg bennünket és vice versa, és hogy csak helyeselni tudom William James gondolatát: »Ki tudja, vajon a természetben nem olyan kicsiny hely jut-e nekünk valamely nem is sejtett lények mellett, mint amekkora mellettünk a házainkban élő kutyának és macskának?« És ezt a vélekedést még maguk a tudósok sem vetik el mind: »Talán velünk egyforma alapra épült lények mászkálnak körülöttünk, csak, mondjuk, annyiban különböznek az embertől, hogy egyenes az albuminjuk« -véli Emile Duclaux, a Pasteur Intézet volt igazgatója.
Új mítosz? És vajon ezeket a lényeket meg kell győzni, hogy csalóka káprázatok, vagy éppen meg kell adnunk nekik a lehetőséget, hogy kilépjenek az ismeretlenségből?” Lehetséges-e, hogy vannak köztünk külsőleg hozzánk hasonló lények, akiknek a viselkedése éppoly különös szemünkben, mint a „kérészé vagy a bálnáé”? A józan ész azt diktálja, hogy arról tudnánk, hogy mégiscsak látnánk, ha felsőbbrendű egyének élnének köztünk.
Amennyiben nem tévedünk, John W. Campbell szedte ízekre ezt a józan észt az Astounding Science Fiction című folyóirat 1941 -es számának vezércikkében:
Senki sem megy el az orvosához azzal, hogy remekül érzi magát. Senki sem keresi fel a pszichiátert, hogy tudassa vele: az élet könnyed és gyönyörűséges játék. Senki sem fog becsengetni a pszichoanalitikus ajtaján, hogy bejelentse neki: semmiféle komplexusa nincs. A kedvezőtlen mutációk kiszűrhetők. Na és a kedvezőek? Igen ám – így a józan ész -, de a mutánsok elárulnák magukat csodálatos intellektuális tevékenységükkel.
Nem addig van az! – így Campbell. Egy zseniális ember, aki a mi fajunkhoz tartozik, egy Einstein például, közli munkája eredményét. Felhívja magára a figyelmet. Ami rendkívül sok kellemetlenséget, bizalmatlanságot, értetlenséget, fenyegetőzést, száműzetést von maga után. Elete végén Einstein kijelentette: „Ha én ezt tudom, inkább elmegyek vízvezeték-szerelőnek.” Az Einstein fölött álló mutáns azonban elég okos ahhoz, hogy elrejtőzzön. Megtartja magának a felfedezéseit. Amennyire csak tud, visszavonult életet él, csak a fajtájához tartozó intelligenciákkal igyekszik kapcsolatot tartani. Heti néhány óra munka elég a szükségletei kielégítésére, fennmaradó idejét olyan foglalatosságoknak szenteli, amelyekről nekünk halvány fogalmunk sincsen.
Csábító feltevés. A tudomány jelenlegi állása szerint azonban egyáltalán nem valószínűsíthető. Az intelligenciáról semmiféle anatómiai vizsgálat nem ad tájékoztatást. Anatole France-nak abnormálisan könnyű volt az agya. Végső soron semmi ok sincs rá, hogy egy mutánst felboncoljanak, kivéve ha baleset áldozata, de még akkor is: hogyan lehetne megállapítani az agysejtet érintő mutációt? Nem egészen őrült ötlet azt hinni, hogy csakugyan vannak köztünk magasabb rendű lények. Ha a mutáció valóban csak a véletlen műve, akkor valószínűleg van néhány kedvező mutáció is. Ha valamilyen szervezett természeti erő idézi elő, ha igaz például Sri Aurobindo Ghosé feltevése, vagyis hogy az élet felmagasztosítását szolgáló akaratnak engedelmeskedve születnek, akkor nagyon is sokan vannak. Esetleg már itt is vannak az utódaink.
Minden jel arra vall, hogy pontosan olyanok, mint mi, vagy legalábbis semmiből sem tudjuk megkülönböztetni őket. Egynémely tudományos fantasztikus szerző természetesen anatómiai különlegességekkel ruházza fel a mutánsokat. Van Vogt híres könyvében, a Slanban úgy képzeli, hogy a hajuk szerkezete különleges: a hajszálak telepatikus érintkezésre szolgáló antennaszerűségek. A szerző erre az alapötletre szép, de iszonyatos, a felsőbbrendűeket üldöző történetet épít fel, amely emlékeztet a zsidóüldözésre. De megesik, hogy a regényírók egy kicsit gazdagítják a természetet, hogy leegyszerűsítsék gondjaikat.
Ha létezik telepátia, egészen bizonyos, hogy nem hullámokban terjed, tehát semmi szükség hozzá antennára. Ha hiszünk az irányított evolúcióban, akkor feltételeznünk kell, hogy saját védelmében a mutánsnak szinte tökéletes álcázó eszközei vannak. Az állatvilágban lépten-nyomon találkozhatunk a rászedett rablóval, akit becsapott az elképesztő tökéllyel száraz levélnek, faágnak, sőt ürüléknek „álcázott” zsákmány. Sőt az ehető fajták „ügyessége” olykor odáig terjed, hogy utánozzák az ehetetlen fajták színét. Amint André Breton olyan jól látta, aki úgy érzi, hogy „nagy áttetsző lények” vannak köztünk, lehetséges, hogy azért nem látjuk meg őket, mert elrejtőznek „valamilyen álcázás révén, amelyet készséggel elképzelnénk, de csak az utánzó állatok formaelméletével ós tanulmányozásával határozhatnánk meg”.
– Az új ember köztünk van! Itt van! Értik már? Mondok egy titkot: láttam az új embert. Rettenthetetlen és kegyetlen! Féltem tőle! – üvöltötte Hitler remegve.
Egy másik szellem, Maupassant páni félelmében, az őrület szélén, halálsápadtan és verejtékben fürödve, zaklatottan írta meg a francia irodalom egyik legnyugtalanítóbb szövegét, a Horlát:
„Most már tisztán látok és értek mindent. Az ember uralmának vége.
Megérkezett! Ő, akitől rettegve féltek a primitív népek, ő, aki ellen ördögűzéssel védekezett a nyugtalan papság; akit boszorkányok idéztek sötét éjszakákon, de akkor még hasztalanul idézték; akit a világ mulandó urai -megsejtve létezését – gnómok, szellemek, kísértő lelkek, tündérek, koboldok torz vagy kecses figurájába öltöztettek. Az ősi, egyszerű félelem otromba megfogalmazása után az éleslátású ember sejtése már világosabb volt. Mesmer megértette, és az orvosok már tíz évvel ezelőtt határozottan megfogalmazták erejének lényegét – előbb, mintsem hatalmát gyakorolta volna. Játszottak az új hatalmasság fegyverével, a rabszolgává süllyedt emberi lelken uralkodó rejtelmes akarattal. Magnetizmus, hipnózis, szuggesztió -és isten tudja, hányféleképpen nevezték még… Láttam, úgy játszadoznak ezzel az iszonyú erővel, akár a vigyázatlan gyerekek. Jaj nekünk! Jaj az embernek! Megjelent!. Megjelent!… Hogyan is nevezi magát?… Azt hiszem… mintha kiáltaná a nevét, de nem értem. igen. hangosan mondja. Figyelek. nem értem. ismétli. Horla. Most megértettem… Horla… ő az… Horla… megjelent!.. ,”
A rácsodálkozás meg az iszonyat látomásának dadogó előadásában Maupassant, a kor embere, hipnotikus képességeket tulajdonít a mutánsnak. A Charcot munkáinál Rhine, Soal, Mac Connel munkáihoz közelebb álló modern SF-irodalom „parapszichológiai” képességekkel ruházza fel a mutánsokat: telepátiával, mozgásátvitellel. A szerzők még messzebbre is merészkednek, és a levegőben lebegő vagy faljáró legfelsőbb lényt mutatnak be nekünk: de hát ez merő képzelet, a tündérek őstípusainak mulatságos felidézése. Ugyanúgy, ahogyan a mutánsok szigete vagy a mutánsok galaxisa a Boldogság Szigetének régi álmára utal vissza, a paranormális képességek a görög istenek őstípusait idézik. Ha azonban valóságos talajon akarunk maradni, rádöbbenünk, hogy ezek a képességek teljesen feleslegesek volnának a modern civilizációban élő lényeknek. Mert mire jó a telepátia, ha egyszer van rádiónk? Mire. jó a mozgásátvitel, ha egyszer van repülőgépünk?
Ha létezik mutáns, amit mi hajlamosak vagyunk hinni, sokkal magasabb rendű képességgel rendelkezik, semmint képzelhetnénk. Olyan képességgel, amelyet a köznapi ember egyáltalán nem használ ki: intelligenciával rendelkezik. Cselekedeteink irracionálisak, és értelmünk csupán elenyésző szerepet kap döntéseinkben. A bolygó életének új példaképét, az ultraembert úgy képzelhetjük el, mint nem csupán gondolkodó, hanem józan lényt, állandóan tárgyilagos értelemmel megáldott lényt, aki csak akkor dönt, ha már világosan és alaposan megvizsgált minden rendelkezésére álló adatot. Olyan lényt, akinek idegrendszere a negatív indulatok ostromának ellenállni tudó erőd lesz. Olyan lényt, akinek agya hideg és gyors, tökéletes, tévedhetetlen emlékezettel van ellátva. Ha létezik mutáns, egészen bizonyos, hogy külsőleg hasonlít az emberre, de az a gyökeres eltérés köztük, hogy a mutáns ellenőrzése alatt tartja az értelmét, és pillanatnyi kihagyás nélkül használja is. Ez a kép talán egyszerűnek látszik. Pedig mindennél fantasztikusabb, amit az SF-irodalom sugall. A biológusok kezdik sejteni, milyen kémiái módosulásokra volna szükség, hogy az új faj megszülessen. A nyugtatókkal, lizergsavval és származékaival folytatott kísérletek arra mutatnak, hogy egyelőre ismeretlen szerves vegyületek már egészen kicsi mennyiségben is meg tudnának óvnibennünket végletesen érzékeny idegrendszerünk sérülékenységétől, és így lehetővé tennék, hogy minden esetben megőrizzük tárgyilagos értelmünket. Ugyanúgy, ahogyan léteznek fenil-ketonos mutánsok, akiknek kémiája kevésbé tud alkalmazkodni az élethez, mint a miénk, könnyen elképzelhető, hogy van olyan mutáns, amelyiknek a kémiája a miénknél is jobban alkalmazkodik az élethez ebben a változó világban. Ezeknek a mutánsoknak a mirigyei spontán választanának ki nyugtatókat és az agyműködést serkentő anyagokat, s ők lennének az ember helyét elfoglalni hivatott faj előhírnökei. Tartózkodási helyük nem rejtelmes sziget és nem tiltott bolygó. Az élet tudott olyan lényeket teremteni, amelyek alkalmazkodtak a mélytengeri viszonyokhoz vagy á legmagasabb csúcsok megritkult levegőjéhez. Bizonyára azt az ultraembert is meg tudja teremteni, akinek eszményi metropolisa „a gyáraktól füstölgő és rakétáktól reszkető föld.”
Az élet sohasem alkalmazkodik tökéletesen, de a tökéletes alkalmazkodásra törekszik. Miért mondana le erről a törekvésről csak azért, mert megjelent az ember? Miért ne készülne az ember által valami jobb, mint az ember? Talán ez az ember utáni ember már meg is született. „Az élet -mondja Loren Eiseley doktor – nagy, álmatag folyó, amely minden nyíláson beszivárog, s ahogy halad, úgy változik és alkalmazkodik.” Látszólagos mozdulatlanságának káprázata napjaink rövidségében gyökerezik. Nem látjuk az óramutató körbejárását a számlapon: ugyanígy nem látjuk, ha egy életforma belefolyik a másikba. E könyv célja a tények feltárása és feltevések sugalmazása, nem pedig kultuszteremtés. Nem állítjuk, hogy ismerünk mutánsokat. Ha azonban elfogadjuk azt a gondolatot, hogy a tökéletes mutáns tökéletesen álcázza magát, azt is el kell fogadnunk, hogy a természet olykor kudarcot vall felfelé törekvő alkotói erőfeszítéseiben, és egy-két tökéletlen mutánst is létrehoz, ők azonban felfedezhetők. Ezeknél a mutánsoknál a kivételes lelki tulajdonságok testi fogyatékosságokkal keverednek. Ilyen például sok fejszámoló esete. A tárgy legjobb szakértője, Róbert Tocquet professzor éppenséggel azt fejtegeti: „Több fejszámolót eleinte szellemi fogyatékos gyereknek tekintettek. Oscar Verhaeghe belga fej számoló tizenhét éves korában úgy beszélt, mirit egy kétéves kisgyerek. Azt is említettük már, hogy Zerah Colburnon testi torzulás is látható volt: minden végtagján eggyel több ujj nőtt. Egy másik fejszámoló, Prolongeau pedig kar és láb nélkül született… Mondeux hisztérikus volt… Oscar Verhaeghe a belgiumi Bousvalban született április 16-án, szerény hivatalnokcsaládban, ő is a közepesnél alacsonyabb értelmi képességű fejszámolók közé tartozik. Egyik nagy mutatványa az egyforma jegyekből álló számok különböző hatványra emelése. A 888888888888888-at 40 másodperc alatt emeli négyzetre, a 9 999 999-et pedig 60 másodperc alatt az ötödik hatványra, s az összeg 35-jegyű szám.,, Torzszülöttek vagy rosszul sikerült mutánsok?
Talán tökéletes mutánsnak tekinthető Leonard Euler, aki kapcsolatban állt Roger Boscovitchcsal , akinek történetét egy előző fejezetben meséltük el. Leonard Eulert (1707-1783) általában minden idők legnagyobb matematikusának tartják. Ez a minősítés azonban túlságosan szerény szuperemberi szellemi képességeinek érzékeltetésére. Pár pillanat alatt átlapozta a legbonyolultabb műveket, és el tudta mondani az összes könyvet, ami megfordult a kezében, amióta csak megtanult olvasni. Alaposan ismerte a fizikát, a vegytant, az állattant, a növénytant, a geológiát, az orvostudományt, á történelmet, a görög és latin irodalmat. Ezekben a tudományágakban senki sem tudta felvenni vele a versenyt az ő korában. Tökéletesen ki tudott kapcsolódni a külvilágból, amikor csak akart, és végig tudta vezetni gondolatmenetét, bármi történt is. 1766-ban elveszítette szeme világát, ami nem rendítette meg. Egyik tanítványa jegyezte fel, hogy egyszer egy tizenhét jegyű tizedesen vitatkoztak, s a tizenötödik szám megállapításánál nézeteltérés támadt. Euler behunyt szemmel, a másodperc törtrésze alatt újra elvégezte a számítást. Olyan összefüggéseket, kapcsolatokat is látott, amelyek a többi művelt és értelmes embernek elkerülték a figyelmét. Így talált új és forradalmi matematikai gondolatokat Vergilius verseiben. Egyszerű, szerény ember volt, minden kortársa megegyezik abban, hogy legfőbb törekvése az volt: észrevétlen maradjon. Euler és Boscovitch olyan korban élt, amikor a tudósokat tisztelték, amikor egyikük sem kockáztatta, hogy politikai meggyőződése miatt börtönbe csukják, vagy a kormány arra kényszeríti, hogy fegyvert gyártson. Talán ha a mi századunkban élnek, megpróbálták volna úgy intézni, hogy teljesen álcázzák magukat. Talán ma is vannak Eulerek meg Boscovitchok. Értelmes és józan mutánsok, akiknek tökéletes az emlékezete, és állandóan éber a tudata, talán úgy élnek mellettünk, mint vidéki tanítók vagy biztosítási ügynökök.
Lehet, hogy ezek a mutánsok láthatatlan társadalmat alkotnak? Nincs ember, aki megélne egyedül. Csakis a társadalmon belül tud kiteljesedni. Az az emberi társadalom pedig, amelyet mi ismerünk, több mint bőséges bizonyítékot adott rá, hogy ellenségesen fogadja a tárgyilagos értelmet és a szabad képzeletet: Giordano Brunót megégették, Einsteint száműzték, Oppenheimert figyelték. Ha vannak a mi elképzeléseinknek megfelelő mutánsok, minden jel arra vall, hogy együtt dolgoznak, érintkeznek egy olyan társadalomban, amely a miénk felett áll, és bizonyára az egész világra kiterjed. Hogy felsőbbrendű pszichikai módszerekkel érintkeznének, mint például a telepátia, azt gyerekes feltevésnek tartjuk. A valósághoz közelebbinek, tehát fantasztikusabbnak találjuk azt a feltevést, amely szerint a szokványos emberi érintkezés eszközeit használják fel üzeneteik, csak nekik szánt adataik közvetítésére. Az általános információelmélet és a szemantika kellőképp bizonyítja, hogy szerkeszthető két-, három- vagy négyértelmű szöveg. Vannak olyan kínai szövegek, amelyekben hét egymásba illeszkedő értelmet fedezhetünk fel. /Itt megjegyzendő, hogy a legősibb írások is eredetileg több dimenziós szimbólumok voltak Gondolunk itt pl. a hieroglifákra, a Magyar rovásírásra és még lehetne sorolni. Az emberi faj számára kétdimenziós értelmezésben tudott elterjedni, ami az eredeti jelentéshez képest nagyságrendekkel kevesebb információt közvetített. a szerk./ Van Vogt regényének, a Slannak egyik hőse úgy fedezi fel más mutánsok létezését, hogy újságolvasás közben megfejti a látszólag semmitmondó cikkeket. Elképzelhető, hogy van egy ilyen belső hírközlő hálózat irodalmunkban, sajtónkban stb. 1958. március 15-én a New York Herald Tribune tanulmányt közölt londoni tudósítójától a Times apróhirdetései közt megjelent rejtélyes üzenetekről. Az üzenetekre rejtjelfejtő szakemberek meg a különféle rendőrhatóságok figyeltek fel, mert nyilvánvalóan kétféleképp lehetett értelmezni őket. De a megfejtés nem sikerült. Bizonyára vannak még kevésbé észrevehető érintkezési módszerek is. Mondjuk X. negyedrangú regény, Y. műszaki könyv, Z. látszólag ködös bölcseleti értekezés titokban bonyolult tanulmányokat, üzeneteket tartalmazhat, amelyek magasrendű értelmi képességűekhez szálnak, s az ő intelligenciájuk annyiban különbözik a miénktől, mint a miénk egy nagy majométól.
Louis de Broglie írja : „Sohasem szabad megfeledkeznünk róla, milyen korlátozottak lehetnek még mindig ismereteink, és milyen váratlan gyarapodásra számíthatunk. Ha az emberi civilizáció fennmarad, néhány évszázadon belül a fizika éppannyira fog különbözni a miénktől, mint a miénk Arisztotelészétől. Meglehet, hogy azok a kiszélesített fogalmak, amelyekig akkorra eljutunk, lehetővé teszik, hogy egyetlen szintézisbe foglaljuk az összes fizikai és biológiai jelenséget, s mindegyiknek meglesz benne a maga helye. Ha az emberi gondolkodás valamilyen biológiai mutáció hatására esetleg akkorát fejlődik, hogy eljut odáig: a maga igazi fényében láthatja majd azt, amiről még nekünk bizonyára fogalmunk sincsen, vagyis azoknak a jelenségeknek az egységét, amelyet mi a »fiziko-kémiai«, a »biológjai« vagy éppen a »pszichikai« jelzővel különböztetünk meg.”
És ha ez a mutáció már végbement? Az egyik legnagyobb francia biológus, Morand, a nyugtató feltalálója lehetségesnek tartja, hogy az emberiség hosszú történetében mindig voltak mutánsok : „A mutánsokat többek közt Mohamednek, Confuciusnak, Jézus Krisztusnak hívták…”
Es talán még sok hozzájuk hasonló van. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy abban a fejlődő korszakban, amelyben éppen vagyunk, a mutánsok nem tartják szükségesnek, hogy példát mutassanak, vagy valamilyen új vallást hirdessenek meg. Most nem az a dolguk, hogy az egyénhez szóljanak. Az sem lehetetlen, hogy úgy vélik, az a szükséges és hasznos, ha emberiségünk a közösség irányában fejlődik. Végül az sem lehetetlen, hogy szükségesnek tartják kínzó vajúdásunkat, sőt szerencsésnek tartanának valamilyen nagy katasztrófát, amely siettetné annak a szellemi tragédiának a tudatosítását, amely az emberjelenség a maga egészében. Hogy cselekedhessenek, hogy kialakuljon az az áramlat, amely talán mindannyiunkat valamilyen ultraemberi formához sodor, amivel ők már tisztában vannak, úgy gondolják, rejtve kell maradniuk, titokban tartani, hogy köztünk vannak, amíg a látszat ellenére és talán az ő jelenlétüknek köszönhetően kimunkálódik az új világ új lelke, amelyet mi a magunk részéről teljes erőnkből szeretetnek nevezünk.
Es itt elértük a képzelet határát. Meg kell állnunk. Mi csak annyit akartunk, hogy minél több valószínűsíthető feltevést sugalljunk. Ami a minőséget illeti, bizonyára sokat el kell majd vetni. De ha egy-két feltevésünk eddig rejtett ajtókat tár fel a kutatás előtt, már nem dolgoztunk hiába; nem tettük ki magunkat hasztalanul a nevetségesség kockázatának. „Az élet titkát megtalálhatjuk. Ha nekem alkalmam adódna rá, el nem szalasztanám, csak mert esetleg kiröhöghetnek.”
A mutánsokról tett minden megjegyzésünk az evolúcióról, az élet és az ember sorsáról táplált álmodozásba torkollik. Kozmikus méretekben milyen időben kell elhelyezni a Föld történetét? Nem kezdődött-e már el a jövő – ha szabad így mondanom -, öröktől fogva? A mutánsok felbukkanása talán valami olyasmi, mintha az emberi társadalom olykor a jövő törésvonalába kerülne, és meglátogatnák a jövő tudós tanúi. A mutánsok nem a jövő emlékei-e az emberiség talán létező, hatalmas agyában?
Más: a kedvező mutáció gondolata természetesen a haladás gondolatához kötődik. A mutáció hipotézisét a lehető legtudományosabb alapra lehet helyezni. Egészen bizonyos, hogy az evolúció során az agy legújabban feltárt és kevésbé szakosodott rétegei, vagyis az agyállomány csendes zónái fejlesztik az utóbbiakat. A neurológusok okkal gondolják, hogy más lehetőségek is vannak, amelyeket majd a faj jövője tár fel előttünk. A más lehetőségekkel rendelkező egyéniséget. A magasrendű egyéniséget. Holott úgy látszik, a társadalmak jövője az egyre növekvő kollektivizáció felé irányul. Ellentmondásos-e ez? Nem hinnénk. A lét szemünkben nem ellentmondás, hanem teljesség és haladás.
Barátjának, Laborit-nak írt egyik levelében a biológus Morand így fogalmaz: „A tökéletesen logikussá váló ember, felhagyva minden szenvedéllyel és minden ábránddal, a fejlődésének legmagasabb szintjére ért társadalom élő kontinuumjának egy sejtje lesz: nyilvánvaló, hogy még nem tartunk itt, de úgy gondolom, e nélkül nincs evolúció. Akkor és csak akkor születik meg a kollektív lény »egyetemes tudata«, amely felé haladunk.”
Ez nagyon is valószerű látomás, jól tudjuk, elkeseríti a civilizációnkba belegyúrt régi humanizmus híveit. Úgyképzelik, hogy az immár cél nélküli ember a hanyatlás korszakába lép. „A tökéletesen logikussá váló ember, felhagyva minden szenvedéllyel és minden ábránddal…” Hogyan léphetne a hanyatlás útjára a sugárzó értelem tárházává vált ember? Kétségtelen, hogy a pszichológiai én, amit mi személyiségnek nevezünk, majd el fog tűnni. De mi nem hiszünk abban, hogy az embernek ez a „személyiség” az utolsó erénye. Ebből a szempontból, úgy hisszük, vallásosak vagyunk. Az idők jele, hogy minden aktív megfigyelés a transzcendencia képzetéhez vezet. Nem, a személyiség nem az ember utolsó erénye. Csak eszköz, egy azok közül, amelyeket az ember az éberség megszerzéséhez kapott. Ha kész a mű, nincs szükség többé az eszközre. Ha volna olyan tükrünk, amely vissza tudná verni ezt a „személyiséget”, amelyhez foggal-körömmel ragaszkodunk, nem tudnánk elviselni a látványt, csak úgy nyüzsögnének benne a szörnyek meg lárvaálarcok. Csak az igazán éber ember hajolhatna e tükör elé úgy, hogy nem hal bele a rémületes látványba, a tükör ugyanis nem verne vissza semmit, tiszta volna. Mert az az ember igazi arca, amelyet az igazság tükre nem ver vissza. Ebben az értelemben még nincs arcunk. Es az istenek csak akkor szólnak hozzánk szemtől szembe, amikor már nekünk is lesz arcunk.
Elvetve az ingatag és korlátolt lélektani ént, már Rimbaud is azt mondta: „Je est un autre.” A szilárd, áttetsző és tiszta én az, amelynek értelmezése végtelen: minden hagyomány azt parancsolja az embernek, hogy mindent dobjon oda, hogy elérhesse tiszta énjét. Könnyen lehet, hogy már itt az idő, amikor a közeljövő nyelve ugyanaz, mint a régmúlté.
A szellem más lehetőségeinek figyelembevételén kívül még a legelnézőbb gondolat is csak ellentmondásokat tud rögzíteni az egyéni tudat és az egyetemes tudat, a magánélet és közösségi élet közt. Az a gondolat azonban, amelyik ellentmondást fedez fel az élővilágban, beteges gondolat. Ugyanis a valóban éber egyéni tudat belefér az egyetemes tudatba. Mint az éberség eléréséhez kitalált és felhasznált magánélet, sértetlenül beleolvad a közösségi életbe.
Nem állítjuk végül, hogy ennek a kollektív lénynek a kialakulása lesz az evolúció utolsó szakasza. A Föld szelleme, az élővilág lelke még nem merült fel teljesen. A titkos felemelkedés okozta szemmel látható zavarok miatt kétségbeesett pesszimisták azt mondják, legalább meg kellene próbálni „megmenteni az embert”. Ezt az embert azonban nem megmenteni, hanem megváltoztatni kell. A klasszikus lélektan és a ma érvényben lévő bölcselet embere túlhaladott, már képtelen az alkalmazkodásra. Mutációval vagy másképp, de mindenképpen megváltozott ember kell ahhoz, hogy az ember-jelenségnek segítsen beteljesíteni a sorsát, nem pedig ez a mostani. S akkor nem lesz többé sem pesszimizmus, sem optimizmus: csak szeretet lesz.
Abban az időben, amikor úgy gondoltam, hogy testemben és lelkemben birtokba tudom venni az igazságot, amikor azt képzeltem, hogy hamarosan mindenre megoldást találok, amikor Gurgyijev filozófus iskolájába jártam, sohasem hallottam, hogy ezt az egy szót: szeretet, kimondták volna. Ma semmilyen abszolút bizonyosságot nem tudok. Nem tudnám jó szívvel előtérbe helyezni a legfélénkebb feltevést sem az e könyvben megfogalmazottak közül. A Jacques Bergjer-vel eltöltött ötévi töprengés és a közös munka egyetlen eredményt hozott nekem: szeretném, ha az agyam állandóan kész lenne a felfedezésre és a bizalomra az élet minden formáját illetően és az élővilágban fellelhető minden intelligencia legkisebb nyomát illetően. Mert e két dolog: a felfedezés meg a bizalom, elválaszthatatlan egymástól. Ha az ember el akarja érni és meg akarja őrizni, hosszú távon átalakulást hoz. Mert az akaratból, vagyis a teherből szeretet, vagyis öröm és szabadság lesz. Egy szó, mint száz: az egyetlen vívmányom, amelyet immár kitéphetetlenül magamban hordozok, az élő világ szeretete – ezen a világon és a világok végtelenségében.
Hogy megtiszteljük és megfogalmazzuk ezt a hatalmas, bonyolult szeretetet, Jacques Bergjer meg én kétségkívül nem szorítkoztunk a tudományos módszerekre, mint ahogyan az óvatosság megkívánta volna. De hát milyen az óvatos szeretet? Módszereinket a tudósoktól lestük el, de a teológusoktól, költőktől, boszorkányoktól, mágusoktól és gyerekektől is.
Száz szónak is egy a vége, úgy viselkedtünk, mint a barbárok, elrohanás helyett a lerohanást választottuk. Valami csakugyan azt súgta nekünk, hogy különös seregek, kísérteties hordák katonái vagyunk, amely hordák ultrahangú trombitaszóra menetelnek, azoknak az átlátszó és rendezetlen cohorsoknak a tagjai, amelyek most kezdenek rázúdulni a civilizációnkra. A hódítók mellett állunk, az elkövetkezendő élet mellett, a korszakváltás mellett és a gondolat megváltozása mellett. Tévedés? őrület? Az ember életét csak az a törekvés – még ha hiábavaló is – igazolja, amellyel a jobb megértést akarja elérni. Ha valamit jobban értünk, jobban elfogadjuk. Minél többet értek, annál jobban szeretek, mert minden, amit értünk, az jó.
Louis Pauwels – Jacques Bergier
