A világegyetem fizikai szerkezetének korlátozott jellege, az atomok tagadása, gyenge alapvető energiaforrások, egy-egy matematikai képlet szegényes jelentéstartalma, a ráérzés teljes hiánya, az ember belső világának szűkös és teljesen gépies voltát mutatja. – Ilyen a tudományok szelleme, és ez a szellem mindenre kihat, ez teremti meg a légkört, amelyben a század egész értelmisége él. Kisszerű század? Nem. Nagy, csak szűk. Mint egy nyújtott törpe.
.
Azok az ajtók, amelyeket a XIX. század gondosan rázárt az ember, az anyag, az energia, a tér és az idő végtelen lehetőségeire, hirtelen apró darabokra fognak hullani. A tudomány és a technika ugrásszerű fejlődésen megy át, még a tudás természetét is meg fogják kérdőjelezni.
Nem is haladás lesz ez, hanem átváltozás. Ebben a másfajta világban a tudat jellegének is meg kell változnia. Manapság a képzelet minden formája minden téren szabadon működik. Kivéve azokat a területeket, ahol megrekedt, fájdalmas „történelmi” életünk zajlik, az elavult dolgok törékenységével. Hatalmas szakadék választja el a kalandvágyó embert az emberiségtől, társadalmainkat
civilizációnktól. XIX. századi elméletek, erkölcs, társadalomtudomány, filozófia, lélektan álapján élünk. Saját öregapáink vagyunk. Elnézzük az égre törő rakétákat, ezernyi új sugárzástól remegő Földünket, és közben Thomas Graindorge pipáját szopogatjuk. A frissen kicsapódott ajtók mögött alszanak bölcseleti vitáink, elméleti konfliktusaink, irodalmunk, a valósághoz való viszonyunk. Ifjúság! Ifjúság! Mondjátok meg mindenkinek, hogy minden kitárult, és hogy az odakinn már idebent van!
A “tiszták”, a kérlelhetetlenek azonban megpróbálják visszaszorítani ezt az áradatot. A rend a fizika tudományában áll majd helyre, és nem a maradiság, nem a csonkítás, hanem a túllépés diadalmaskodik. A fizikában születik meg az új felfogás. Olyan titánok erőfeszítéseinek köszönhető; mint Langevin, Perrin, Einstein. Új tudomány születik, kevésbé dogmatikus, mint a régi. Az ajtók egy másik valóságra nyílnak: Mint minden nagy regényben, végső soron nincsenek sem jók, sem rosszak, és minden hősnek igaza van, ha a szerző tekintete valamely új dimenzióra irányul, amelyben a sorsok egymáshoz kapcsolódnak, összeolvadnak, felsőbb régióba jutnak. Hol tartunk ma? Majdnem minden tudományos épület ajtaja nyitott, ám a fizika épületének jószerivel már fala sincs: csupa üveg katedrális, egészen más, küszöbönálló világ fényei tükröződnek benne.
Kiderült, hogy az anyag legalább olyan gazdag, ha nem gazdagabb lehetőségeket nyújthat, mint a szellem, bár a szellem felé közeledünk a mikrovilágunkat megismerve is. Felbecsülhetetlen energia rejlik benne, végtelen számú átalakulásra képes, tartalékai kiszámíthatatlanok. A XIX. századi értelemben vett „materialista” elnevezés többé semmit sem jelent, éppúgy, mint a „racionalista” kifejezés.
.
A fizikában bekövetkezett nyitás egyik legmeglepőbb jele a „különösség kvantumszámának” nevezett fogalom bevezetése. Nagyjából a kővetkezőről van szó. A XIX. század elején nagy ártatlanul úgy gondolták, hogy a részecskék meghatározására elég két, legfeljebb három mutató. A mutatók – gondolták -: a tömeg, az elektromos töltés meg a mágneses momentum. Az igazság azonban távolról sem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy a részecskét meghatározzuk, figyelembe kellett venni egy szavakban kifejezhetetlen mutatót is, amelyet spinnek neveztek el. Eleinte azt hitték, hogy ez a mutató elárulja, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy részecske önmaga körül megforduljon. Valahogy úgy képzelték, olyasmi ez, mint például a Föld életében a huszonnégy órás időszak, amely meghatározza a nappalokat és éjszakákat. Igen ám, de rá kellett ébredniük, hogy semmiféle hasonló, leegyszerűsítő megokolás nem valószínűsíthető. A spin csak spin, semmi más, vagyis a részecskéhez tartozó energiamennyiség, amelyet matematikailag úgy kell felfogni, mint forgó mozgást, a részecskékben azonban a világon semmi sem forog.
A javarészt Louis de Broglie professzornak köszönhető, tudósnál tudósabb munkáknak is csak részben sikerült megfejteniük a spin rejtélyét. Arra azonban váratlanul rá kellett döbbenni, hogy a három ismert részecske, a proton, az elektron, a neutron (és tükörképük, a negatív antiproton, a pozitron, az antineutron) mellett még legalább harminc más részecske létezik. A kozmikus sugarak, a nagyfokú gyorsítók elképesztő mennyiségben állítják elő őket. Vagyis a részecskék meghatározására nem volt többe elég a szokásos négy mutató: a tömeg, a töltés, a mágneses momentum és a spin. Ki kell találni az ötödik mutatót, esetleg a hatodikat és így tovább. Azt kell mondanunk, magától értetődő, hogy a tudósok a „különösség kvantumszámai”
A „józan ész” logikája nem létezik többé. Az új fizikában egy-egy tétel egyszerre lehet igaz és hamis. AB már nem egyenlő BA-val. Ugyanaz az entitás lehet egyszerre összefüggő és összefüggéstelen. Már nem hivatkozhatunk a fizikára, hogy a lehető ilyen vagy olyan jellegét elvessük.
Vegyenek elő egy papírlapot. Két helyen, egymáshoz nagyon közel lyukasszák át. A józan ész azt diktálja, hogy valamely egészen apró tárgy, amelyik átfér e lyukakon, az egyiken vagy a másikon fog átmenni. Márpedig a józan felfogás szerint az elektron tárgy. Meghatározható súlya van, fényt lövell magából, ha a televízió képernyőjének ütközik, zajt kelt, ha hozzácsapódik a mikrofonhoz. Tehát elég kicsiny a tárgyunk ahhoz, hogy a két lyuk egyikén átférjen. Mármost, az elektronmikroszkópos megfigyelés bebizonyítja nekünk, hogy az elektron egyszerre mind a két lyukon átment. Na de, kérem! Ha átjutott az egyiken, nem mehetett át ugyanakkor a másikon is! De igen, egyiken is, másikon is átment. Eszbontó, de kísérleti tapasztalat. Különféleképpen próbálták magyarázni, ebből különféle tanok születtek, legfőképpen a hullámmechanika. A hullámmechanika azonban nem tudja tökéletesen megokolni ezt a tényt, amely már kívül esik csak igent vagy csak nemet, csak A-t vagy csak B-t elfogadó értelmünkön. Tehát felfogásunk alapvető szerkezetét kellene módosítanunk, hogy megértsük. Az emberi filozófia tézist és antitézist ismer. Azt kell higgyük, hogy az elektron filozófiájában egyszerre igaz a tézis meg az antitézis. Hogy képtelenség, amit mondunk? Az elektron látszólag valamely törvényeknek engedelmeskedik, és a televízió, teszem azt, valóságos dolog. Létezik az elektron, vagy nem? Amit a természet létezésnek nevez, a mi szemünkben nem feltétlenül az. Az elektron a lét vagy a nemlét birodalmába tartozik? Ennek a kérdésnek a világon semmi értelme. Van valami felemelően költői ebben a Furcsaság Angyalának szóló köszöntésben. Mint különben a modern fizika több más kifejezésében: „tiltott fény”, „tökéletesen másutt”, a „különösség kvantumszáma” túlmutat a fizikán, az emberi szellem mélységeivel fennálló kapcsolatokra céloz.
megismerés révén így tűnnek el megszokott gondolkodási formáink, a dolgok elavult szemléletéből származó irodalmi bölcseleteink.
Jean Charon Théorie unitaire-jének (Egységes elmélet) megjegyzése.
A Föld a világegyetemhez kötődik, az ember nemcsak azzal a bolygóval van kapcsolatban, amelyiken lakik. A kozmikus sugárzás, a rádióasztronómia, az elméleti fizikai munkák az egész kozmosszal fennálló kapcsolatokat bizonyítják. Nem zárt világban élünk: korunk valóban figyelmes szelleme ezt nem is tagadhatja. Ilyen körülmények között hogyan lehetséges mégis, hogy például társadalmi téren a gondolat nemcsak földhözragadt, hanem kis területre korlátozódik, vidékies? És hogyan lehetséges, hogy a regényben ábrázolt lélektanunk olyan zárt tud maradni, az érzékiség meg az érzelmesség infratudatos megnyilvánulásaira korlátozódik? Miközben civilizált emberek milliói nyitják ki könyvüket, mennek moziba vagy színházba, mert meg akarják tudni, hogyan hódítja meg René Franroise-t, aki gyűlöli az apja szeretőjét, ezért sekélyes bosszúból leszbiánus lesz, a kutatók mennyei muzsikát komponálnak a számokból, s azon töprengenek, vajon a tér nem zsugorodik-e össze egy-egy jármű körül. Mert akkor az egész világegyetem elérhető lenne: egy ember élettartama alatta legtávolabbi csillagra is eljuthatnánk. Ha az ehhez hasonló egyenleteket le tudnánk vezetni, gyökeresen megváltozna az emberi gondolkodás.
Ha az ember nem korlátozódik erre a Földre, újabb kérdések merülnek fel a beavatottság alapvető értelméről és az odakinti értelmes lényekkel esetleg létrejövő kapcsolatokról.
Na és mi van még? A tér és idő szerkezetét kutatjuk, múlt és jövőképünk nem tartható többé. A részecskekutatás terén az idő egyszerre két irányban halad: a jövő és a múlt felé. Mi az idő, a végletes gyorsaság, mondjuk, mondjuk a fénysebesség esetén? London, 1944 októbere. A város fölött 5000 kilométeres óránkénti sebességgel száguldó V-2 rakéta. Le fog esni. De mihez képest fog leesni? A ház lakói, amelyet a következő pillanatban lerombol, csak azt látják és hallják, hogy a V-2 le fog esni. A radar 300. 000 kilométer/másodperces hullámokat bocsát ki (ehhez a sebességhez képest a rakéta csigalassúsággal halad), a radar kezelője tudja, hogy a bomba becsapódási helyét már kijelölték. Figyel: nem tehet semmit. Emberi mércével már semmi sem állíthatja meg a halál eszközét, semmi sem teheti ártalmatlanná. A kezelő szemében a rakéta már fel is robbant. A radar sebességéhez képest az idő gyakorlatilag nem is múlik. A ház lakói meg fognak halni. A radar szuperszemében már meg is haltak.
Másik példa: amikor a kozmikus sugarak elérik a Föld felületét, olyan részecskék, mw-mezonok találhatók bennük, amelyeknek földi élete csupán egymilliomod másodperc. Egymilliomod másodpercen belül ezek a tiszavirág-életű részecskék szétroncsolódnak a radioaktivitástól. Na most, ezek a részecskék 30 kilométeres magasságban keletkeznek az égen, ott, ahol bolygónk légköre kezd sűrűsödni. E részecskéknek rövidebb az élettartama, mint amennyi idő alatt megteszik ezt a 30 kilométert, legalábbis a mi mércénk szerint. Csakhogy az ő idejük nem azonos a miénkkel. Ők az örökkévalóságban élték meg ezt az utat, és csak akkor léptek be az időbe, amikor a tengerszintre érve elveszítették energiájukat. Tervezik, hogy olyan készülékeket szerkesztenek, amelyek elő tudják idézni ugyanezt a jelenséget. Afféle időfiókokat létesítenek, amelyekben a rövid élettartamú tárgyakat a negyedik halmazállapotban tudják tárolni. Ez a fiók üres üveggyűrűben lenne, nagy erőtérben elhelyezve, ahol a részecskék olyan gyorsan forognának; hogy az ő szempontjukból az idő múlása gyakorlatilag megállna. Így azután perceken vagy órákon át fenntartható és megfigyelhető lenne egymilliomod másodpercnyi élet…
„Nem szabad úgy felfogni, hogy az eltelt idő a semmibe vész; az idő egy és örök, a múlt, a jelen és jövő csupán egy folyamatos, egyforma, örökké tartó felvétel különböző változata, ha úgy tetszik, különféle vájata.” Einstein mai hívei szerint valójában nincs más, mint az örök jelen. Ezt mondják a régi misztikusok is. Ha a jövő már létezik, akkor az előismeret már ténykérdés. A fejlett ismeret egész kalandja a fizika törvényeinek leírására irányul, és persze a négydimenziós kontinuumban, vagyis az örök jelenben felfogott élettan és lélektan törvényeinek leírására is. A múlt, a jelen, a jövő – van. Talán egyedül a tudat változtat helyet. Most először kap teljes jogú szerepet a tudat az elméleti fizikai egyenletekben. Ebben az örök jelenben az anyag minta múlt és a jövő közt vezető fonal jelenik meg. E fonal mentén halad az emberi tudat. Milyen módon tudja megváltoztatni a fonal feszességét úgy, hogy ellenőrzi az eseményeket? Egy napon megtudjuk majd, s akkor a lélektan a fizika egyik ága lesz.
Eric Temple Bell: Le Flot du temps (Az idő folyama). Gallimard, Párizs.
És ezzel az örök jelennel bizonyára összefér a szabadság. „A Szajnán felfelé haladó hajó utasa előre tudja, milyen híd következik. Attól még cselekedeteiben teljesen szabad, attól még ugyanolyan jól láthatja, ha valami közbejön. A jövő szabadsága egy olyan örökkévalóságon belül, amelyik van. Az egész világegyetemhez kapcsolódó emberi sors kettős képe bámulatos kép!
Ha újrakezdhetném az életem, egészen bizonyosan nem akarnék író lenni, és nem holmi visszamaradott társadalomban pergetném napjaim, amelyben a kaland a meleg kuckóban heverészik, mint a kutya. Oroszlánkalandra ácsingóznék. Elméleti fizikusnak tanulnék, hogy a valódi regényesség sűrűjében élhessek.
A fizika új világa kerek perec tagadja a kétségbeesés meg a képtelenség filozófiáját. A tudat nélküli tudomány a lélek rombolója. De a tudomány nélküli tudat is romhalmaz. Ezek az egész XX. századi Európát bejárt bölcseletek valójában új mezbe bújtatott XIX. századi kísértetek voltak. A tudomány és technika világának valóságos tárgyilagos ismerete, amely előbb-utóbb maga után hozza a társadalmi ismereteket is, arra tanít bennünket, hogy az emberi történelem iránya tisztán előre látható: az ember hatalma egyre nő, a közszellem egyre magasabb szintű, a tömegek szorosan összekovácsoltak, szövetségük tevékeny tudattá alakul, s megnyílik az út egy olyan civilizáció felé, amelyben az élet annyival magasabb rendű lesz a miénknél, mint most a miénk az állatokénál. Az irodalmi filozófiák arra tanítottak bennünket, hogy az ember képtelen megérteni a világot. Már André Maurois azt írta a Les Nouveaux Discours du Docteur OGradyban: „Azt azért ismerje el, doktor, hogy a XIX. századi ember azt hihette, hogy a tudomány egy szép napon tisztázza a világot. Elete korai szakaszában Renan, Berthelot, Taine ebben az ábrándban ringatta magát: A XX. századi embernek már nincsenek efféle reményei. Tudja, hogy a felfedezés megszünteti a rejtélyt. Ami a haladást illeti, meg kell állapítanunk, hogy az emberi hatalom csak éhínséget, zsarnokságot, fejetlenséget, kínzást és szellemi zűrzavart keltett. Milyen remény maradt még? Ön miért él, doktor?” De a kérdés már nem is vetődött fel. A szájtépők ellenére a rejtély körül egyre szorosabbá vált a gyűrű, és a bevádolt haladás az égre nyitotta az ajtókat. Már nem Berthelot vagy Taine szavatol az emberi jövőért, hanem inkább az olyan emberek, mint Teilhard de Chardin. A különféle szakágakat képviselő tudósok szellemi összecsapásából a következő gondolat szűrhető le: meglehet, hogy egy napon az agy alapvető működése fogja felfedni előttünk az elemi részecskék utolsó titkait, mert ami világegyetemünk tájékán az agy a legbonyolultabb reakciók végeredménye és végkövetkeztetése, és bizonyára magában foglalja világunk legbensőbb törvényeit. A világ nem képtelen és a szellem egyáltalán nem alkalmatlan a befogadására. Épp ellenkezőleg, könnyen lehet, hogy az emberi szellem máris megértette a világot, csak még nem tud róla…
Louis Pauwels – Jacques Bergier
