Tudatunk közös tánca a kozmikus kvantumvákuummal a környező többi tudathoz, valamint bolygónk bioszférájához és a rajta túl elterül kozmoszhoz köt bennünket – „kitárja” értelmünket a társadalom, a természet és a világegyetem felé.
Ezt a nyitottságot ismerték minden korban a misztikusok és az érzékenyek, a próféták és a metafizikusok. Tagadják azonban a modern kutatók és azok, akik a valóság megértésének egyedüli módját a modern tudományban látják. A nyitottság felismerése azonban ismét kezd tért hódítani az új kutatónemzedék körében. A születő (és ez ideig forradalmi) felismerés abban áll, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról agyunk talán nem úgy szerez információkat, hogy pusztán az elektromágneses hullámok látható és a hanghullámok hallható tartományára támaszkodik, hanem értesülései kiterjedhetnek a vákuumalapú energiamezőre is. Ez a mező pedig finoman összeköti tudatunkat a világegyetem valamennyi részével.
Erről az ősi felismerésről megfeledkeztek a modern társadalmakban, valószínűleg azért, mert a mindennapi tapasztalat kevés bizonyítékot nyújt erre. Ám ez nem azért van így, mert szélesebb körű kapcsolataink nem valódiak és nem működnek, hanem mert ennek a kapcsolatnak a jelei általában nem hatolnak be szokásos, éber állapotú tudatunkba.
Modern, józan észlelésünkből mindent kirekesztünk, ami nem felel meg modern, józan elvárásainknak.
Nem ez a helyzet a hagyományos és nem nyugati mintájú társadalmakban. Ott az emberek gyakran kerülnek szembe az empátia (beleérzés) olyan figyelemre méltó eseteivel, amelyek mind embertársaikkal, mind a természettel kapcsolatosak. Keleten a tao követői azt állították, hogy az ember számára a legmagasabb jó annak követése, ami természetes; nyugaton pedig Amerika őslakói az egész természettel való azonosulásukat hangoztatták. Seattle névadó indián törzsfőnökének gyakran idézett szavai szerint: „Egyet tudunk. Minden dolog kapcsolatban van egymással, ahogy a vér egyesít egy családot. Minden dolog összefügg. Ami érinti a Földet, az a Föld gyermekeit is érinti.”
Az ilyen felfogás éles ellentétben áll a modern társadalmak tagjainak elszigeteltségi érzésével. Itt a közöttünk lévő különbségek túlzott hangsúlyt kapnak összekötő kapcsolataink és közösségi érzéseink rovására. Egyéni önkiteljesedésünk iránti igyekezetünk végül is ahhoz a tévhithez vezetett, hogy személyiségünk a test börtönébe zárva elkülönül a társadalom többi részétől és a természettől. Persze akadtak kivételes egyéniségek. Az olyan nagy költők, mint John Donne vagy William Blake, megénekelték a világegyetemmel való azonosságunkat, és az olyan úttörő tudósok, mint Gregory Bateson vagy Arne Naess, igyekeztek megérteni ennek részleteit is. Maga Einstein így írt: „Az ember időben és térben korlátozott része az egésznek, amelyet »univerzumnak« nevezünk. Gondolatait és érzéseit úgy tekinti, mint amelyek valahogy elválasztják minden mástól – ez tudatának egyfajta optikai csalódása.
Ez az érzékcsalódás olyan börtön, amely korlátozza személyes döntéseinket és néhány hozzánk közel álló személy iránti szeretetünket.”
Ám a magány érzése, amely áthatja a modern társadalmakat, nem gyötri a nap huszonnégy óráján keresztül az embereket. A szokásos éber tudati állapotban elkülönülésünk börtönének foglyai vagyunk, és átéljük a dolgok egyedi önállóságát, ám amikor alszunk, meditálunk, vagy amikor tudatunk megváltozott állapotba kerül, a helyzet is megváltozik. Ez figyelemre méltó: az éber tudat szokásos állapotai – bár látszólag mindent felölelnek -agyműködésünknek csupán rendkívül kis részét veszik igénybe.
A megváltozott tudatállapotok nemcsak valóságosak, de hozzáférhetek is. William James több mint száz évvel ezelőtt papírra vetett híres megjegyzése szerint „normális éber tudatunk… csak a tudat egyik sajátos állapota, míg körülötte tőle csak homályos védernyőkkel elválasztva, egészen másfajta tudat formái léteznek. Egy életet leélhetünk anélkül, hogy gyanítanánk létezésüket; de alkalmazzuk csak a kellő ingert, s egyetlen érintésre megjelennek a maguk teljességében.”
Az új tudományokban mind többen elfogadják a megváltozott tudatállapot (ASC: altered states of conscious-ness) kutatását a „tudatkutatás” új ágának jogos részeként. Charles Tart híres amerikai pszichológus például észrevette, hogy a megváltozott tudatállapotokban egymással való „finom” kapcsolataink sokkal nyilvánvalóbbá válnak. Ez olyan tudatállapotra is vonatkozik, amelyet csaknem mindenki tapasztalt már: az álmodó alvás állapota. Carl Jung úgy vélte, hogy egyik-másik álmunk saját fajunk kollektív tudattalanját tükrözi: kijelentette, hogy az ilyen álmoknak valamilyen „numenális” (érzék feletti, felfoghatatlan) értéke van. Ma több pszichológus osztja ezt a véleményt.
Fred Alan Wolf fizikus is egyetért azzal a nézettel, hogy tudatunk mélyrétegei össze tudnak kötni bennünket egymással. Szerinte tévedésben vagyunk, amikor a tudatot az egyedi agyakban keressük. Szerinte elképzelhet, hogy az „én” tudatom nem csupán a testemen belül létezik, hanem azon kívül is, mint valami kiterjedt tudatmező. Ezt a merész, de érdekes következtetést határozottan alátámasztják Stanislav Grof cseh származású amerikai pszichiáter kísérletei is. „A tudat új térképe”, ahogy nevezi, gondosan feljegyzett esettanulmányai tömegének tapasztalatain alapul.
Vannak olyan tapasztalatok is, amikor a tudat a kettős egység állapotába kerül egy másik személyen belül, sőt az is előfordul, hogy valaki teljesen magába olvasztja egy másik egyén személyiségét. Vannak olyan élmények, hogy valaki ráhangolódik egy embercsoport tudatára, vagy annyira kiszélesíti saját tudatát, mintha az egész emberiséget felölelné. Arra is képesek vagyunk, hogy átlépjünk az emberi tapasztalás korlátain: így azonosulhatunk állatok, növények, sőt szervetlen tárgyak és folyamatok tudatával is.
Az egységesített elmélet felé haladva az új tudomány hamarosan abban a helyzetben lesz, hogy szilárd alapokat teremthet ezeknek a sokszor zavarba ejtő jelenségeknek.
Ahogy már Jung megérezte, az új elgondolás szerint a tudat folyamatosan áthatja az egész emberiséget, sőt tulajdonképpen a teret és az időt is. Az agyunk/tudatunk és a világ többi része közötti jeltovábbítás állandó és mindkét irányban folyamatos. Talán egy ilyen közös tudatmező erősödött fel időről időre az emberi kultúra és a szellem története folyamán. Indiától Kínán keresztül a klasszikus Görögországig utalásokat találunk a tudatátvitelnek erre a módjára legalább két és fél ezer évre visszamenően. Az ebbe vetett hit a kelet vallásainak és metafizikájának, valamint a nyugat misztikus és gnosztikus hagyományainak központi kérdése volt.
A „kollektív tudatalatti” néhány változatának elképzelése a 19. század végére, a 20. század elejére megy vissza. Ez tükröződik olyan kiváló gondolkodók írásaiban, mint Henri Bergson, Frederic Myers, H. H. Price, Gardner Murphy – de William James és később Carl Jung nagyszerű tanulmányaiban is.
A tudat csoportos kiterjedésére vonatkozó jelentős megállapítások között kétségtelenül a modern kísérleti pszichológia alapítójának, Gustav Fechnernek a kijelentése a legérdekesebb. Szerinte mély-tudatunk egyesül a „világlélekkel”. „Amikor egyikünk meghal – írta röviddel egy súlyos betegségből való felgyógyulásakor -, az olyan, mintha a világ lehunyná egyik szemét, mert abból az egyedi részből már nem kap több érzékelhető közlést.
De azok az emlékek és fogalmi viszonyok, amelyek az illető személy érzékelései köré csoportosultak, megmaradnak a nagyobb Föld-életben olyan tisztán, ahogy valaha is léteztek, új viszonyokat teremtve, növekedve és fejlődve a további jövőben oly módon, ahogyan az emlékezetünkben egyszer már elraktározott tiszta gondolataink új viszonyokat alakítanak ki és tovább fejlődnek véges életünk folyamán.”
A világlélek vagy világtudat gondolatát a híres (bár annak idején erősen támadott) francia jezsuita biológus, Pierre Teilhard de Chardin fejlesztette tovább a 20. században. Az elképzelése szerint az emberiség feltartóztathatatlanul fejlődik egy magasabb egység felé, amelyet a „nooszférának” nevezett planetáris tudat megjelenése jellemez. Teilhard észrevette a rokonságot az emberi agy és a társadalmi tudat között, annak az alapján, hogy az előbbi milliárdnyi egymáshoz kapcsolódó idegsejtből áll, az utóbbi pedig közösen gondolkodó milliónyi egyénből. Rámutatott, hogy egyfelől létezik a neuronokból álló agy, másfelől ott van a milliónyi emberi egyed gondolkodása révén működő „agyak agya”. Bár vannak köztük különbségek – az egyedi agy esetében a gondolat nem gondolkodó idegrostok rendszeréből ered, az agyak agyának esetében pedig minden különálló egység önállóan elmélkedő központ -, annyira szembeszökően sok bennük a közös vonás, hogy ezeket nem lehet felületesnek ítélni vagy véletlennek tekinteni. A kollektív „agyak agya” -mondta Teilhard – éppoly valóságos, mint azok az egyedi agyak, amelyekből felépül.
Az emberekkel és a természettel fennálló, újra felfedezett kapcsolataink szélesebb és mélyebb következményei gondolkodásra késztethetnek valamennyiünket. Először is a másokkal és a világegyetem többi részével összekötő finom kapcsolataink azzal vigasztalhatnak bennünket, hogy létezésünk nem múló valami, hanem része egy folyamatnak, amely átfogja egész életünk összes élményét, és beépíti őket saját kibontakozásának elemeiként. Másodszor pedig tudatunk és agyunk kozmikus táncának felismerése erősebb biztonságérzetet nyújthat, de egyben nagyobb felelősségérzetre is késztethet.
Ez azért van így, mert ha a tánc valódi, akkor gondolataink és érzéseink nemcsak ránk tartoznak.
Akár tudjuk, akár nem, gondolkodásunk és érzéseink hatnak embertársainkra, túl a nekik mondott szavainkon és a velük szemben tanúsított viselkedésünkön, annál az egyszerű oknál fogva, hogy együtt gondolkodunk és érzünk velük. Ez a befolyás lehet igen hatékony és igen valódi: amint azt a lélekgyógyászok nagyon jól ismerik, a tudatazonosulást átélt személy nemcsak emlékszik a másik személyre és annak élményeire, hanem ténylegesen azzá a személlyé válik, tapasztalja fizikai létezését, befogadja vizuális és más érzékszervi észleléseit, valamint átéli érzéseit. Még kevésbé teljes tudati azonosulás esetén is meglepő lehet a hatás azáltal, hogy a benyomás kitörölhetetlenül belevésődik a tudatba, és finoman befolyásolja az érzékel személy gondolkodását és érzéseit további élete során.
A tudomány mai fejlődésében egy ősi megérzés kap tapasztalati, sőt kísérleti megerősítést: egyedi tudatunk bizonyos értelemben halhatatlan. Korábbi életek emlékei így többé már nem rémképek: valódi információk egy megosztott tudatmezőből. Érzéseink, gondolataink és érzékeléseink folyamatosan rögzítődnek és megőrződnek egy kozmikus információtárban. Halhatatlanságunk abból fakad, hogy részei vagyunk e tárnak: – részei az emlékező és önteremtő világmindenségnek.
László Ervin
