E három téma közös jellemzője, hogy a modern, fejlett nyugati társadalom nem tud mit kezdeni egyikkel sem, ez igaz országonként és kultúránként is változó mértékben.
1. Öregedés
A keleti kultúrák éppúgy, mint a spirituális hagyományok az öregedést egy természetes jelenségnek tekintik, nem akarnak küzdeni ellene, hanem elfogadják, kihasználják annak előnyeit. A keleti kultúrákban az életet úgy értelmezik mint egy folyamatos tanulást, fejlődést és szakaszokra osztják.
Az első szakasz a születés utáni első hét (1×7) év célja a komfort érzet kielégítése, ahogy a kisgyerek végzi. Szereti, ha mindene megvan, ha környezete biztonságos. A gyereket az érdekli, hogy akikkel egy családban él, azok biztosítsák számára a komfortot. Ha éhes, szeret enni, ha fáradt, szeret aludni, szereti tudni, hogy odafigyelnek rá. Fontos, hogy csak egy dologra koncentrál mindig, azaz ha játszik, a világ megszűnik lenni körülötte és csak a játékra összpontosít. Ha viszont éhes lesz, akkor kiesik a játék a kezéből, és enni akar, akkor semmi más nem érdekli
A második szakasz a szociális integráció időszaka. Időtartama 2×7 év, ez az illető személy 7-21 éves kora közötti időszak. A szociális integráció jelenti a csoportot, illetve a hagyományokat, ezek megtapasztalását és tisztelését. Ilyenkor a fiatal feladja saját igényinek egy részét, csak azért, hogy a csoport tagja lehessen. Nagy tanulsága, meg kell tanulni a hagyományokat, a nemzeti identitást, meg kell tanulni kapcsolódni a tágabb közösséghez, a nemzethez. Amíg az első szakasz idején megtanulja, hogy igényeit fizikai, materiális szinten hogyan tudja kielégíteni, addig a második szakaszban meg kell tanulja, igényeit tudati szinten kielégíteni.
A harmadik szakasz, 3×7 év, az ember 21-42 éves kora közötti időszak, ez a karrier időszaka. Most dolgozik azért, hogy legyen hol laknia, legyen családja, hogy elismerjék azért, amit tett, hogy felnézzenek rá, hogy el tudjon tartani másokat saját munkája árán. Most kell ő maga is szembesüljön azzal, hogy értékes embere környezetének, illetve többet tud elérni, megszerezni, mint amennyire szüksége van.
A negyedik szakasz a bölcsesség, a lelki egyensúly időszaka, mely 4×7 évet jelent, az ember 42 éves korától 70-ig bezárólag. Ekkor más értékek kerülnek előtérbe. Az ember 42 éves kora körül, a háromdimenziós világ sikereit megélve rájön annak ürességére, hiányérzete kezd lenni. Már megvannak a földi javak, sok minden, ami a szomszédnak is, de valami mégis hiányzik, mintha üres lenne az élet. Sokan ilyenkor kezdenek spirituális utakat járni, vagy csatlakoznak különböző vallási közösségekhez, van aki kutató lesz, mérnökből pap, mérnökből orvos, stb.
Az ötödik, hatodik, és hetedik szakasz európai ember számára szinte elérhetetlen, mert nem él annyit. Ezek a kozmikus integráció különböző szintjei. Látható a fejlődés, amin végigmegy az ember, miközben materiális ruhája, azaz fizikai teste megöregszik, elhasználódik. Ez egy természetes jelenség. Az öregedéssel együtt kapunk bizonyos tapasztalatot, bölcsességet.
2. Nyugdíjrendszer
Az időskori gondoskodás első formája a Római Birodalom idején jelent meg, mikor a hadseregben egy bizonyos rangban eltöltött szolgálati idő után, Róma egy birtokkal honorálta a szolgálatot, mely birtokon az illető és családja meg tudott élni élete végéig.
Az állami nyugdíjrendszerek Európában 1890 és 1937 között alakultak ki. A nyugdíjtörvények főleg ipari és kereskedelmi dolgozókra vonatkoztak. A második világháború után, megelégelve a nélkülözést és egy biztos jövőt kívánva általánossá vált a nyugdíjrendszer, bár államonként lényeges különbségeket mutatott. A nyugdíjrendszer lényege, hogy az ember alkotóképes korában az állam számára hasznos munkát végez, adót fizet, ezért cserében idős, már kevésbé cselekvőképes korában az állam eltartja őt. Ennek alapfeltétele, hogy az állam működjön, legyen pénze. A szocialista országokban a nyugdíj címszóval befizetett járulékok követhetetlenül szétfolytak a gazdaságban azaz, lehet, hogy hidat építettek belőle, és a jövő nemzedék feladata, hogy majd valahonnan előteremtse a kifizetéskori összeget. A kapitalista államok többségében igyekeztek ezt a pénzt valamilyen módon félre tenni, befektetni, mert tudták, hogy nem lesz kis feladat a szükséges pillanatban előkeríteni.
Napjainkra teljesen megváltozott a világ.
Egy dolgot meg kell érteni, a világban mindenhol működik a karma, vagy az egyensúly törvénye. Minden gondolattal és tettel egy-egy magot ültetünk el. Ebből a magból kikel valami és azt az Élet lenyomja a torkunkon akár akarjuk, akár nem, akár tudunk róla, akár nem. Ha bogáncsot ültettünk, azt nyeljük le, ha cseresznyét, akkor azt.
A privatizáció eredménye a nagyfokú munkanélküliség, melyből kiút jelen körülmények között nem látszik. A társadalom elöregszik, és 1-2 millió dolgozó kell eltartsa az egész 10 milliót és az egész államapparátust. Ráadásul a dolgozók egy része (állami alkalmazott) már adózott pénzből van fizetve. Ezek után gondolja el valaki őszintén, honnan lenne egy ilyen államnak pénze nyugdíjra, mikor a napi megélhetés is gond a társadalom jó része számára.
Igazából azon kell elgondolkodni, hogy a világot a “befektetők” uralják, akik minden lehető módon profitot akarnak gyűjteni. Ennek következménye, hogy tudatosan és szándékosan rabszolgasorba kényszerítik az embereket, és az államokat. Ha megnézzük az államok adósságát, kiderül, hogy mindenki el van adósodva. A 10-20 évvel ezelőtti szintről sokszor nagyságrenddel nőtt az eladósodottság mértéke úgy, hogy közben minden állam egyre többet törleszt. Ilyenkor nem hogy csökken, de egyenesen nő az államadósság. Következő lépés a nyugdíjrendszer, ahonnan jó profit vehető ki. Cserébe a nyugdíjkorhatárt addig emelik, míg meghaladja a várható életkort. Azonban a bumeráng visszaüt, mert az emberek egyre kevesebbet tudnak félretenni és egyre jobban látják úgy a fiatalok, hogy teljesen felesleges és értelmetlen mindenféle multinál pénzt gyűjteni (jön egy mondvacsinált csőd és elvisz mindent), inkább ingatlanba, vállalkozásba érdemes fektetni. Ha már elég sok ember jut erre a felfedezésre, akkor dől be nyugdíjrendszer. Helyébe lép az öngondoskodás, ahogy volt ez az elmúlt több ezer évben is.
3. Halál(félelem)
A modern civilizáció által generált életmód (táplálkozás, mozgás, pszichés egészség) különböző civilizációs betegségeket generált. Ilyenek a daganatok széles skálája, magas vérnyomás, szívbetegségek, cukorbetegség, elhízás, ízületi bántalmak, asztma, emésztőrendszer problémái, csontritkulás, alvászavar, pánik betegség, depresszió, allergia, függőségek (munka, cukor, alkohol, gyógyszer, cigaretta, kábítószer).
E felsorolás tovább bővíthető a halálfélelemmel.
A halálfélelem szinte kizárólag csak a modern nyugati világ jellemzője. Ha összehasonlítjuk a keleti és nyugati kultúrákat, jól látható a különbség.
Általában a keleti kultúrák tudják, hogy az anyagi lét egy színjáték, van aki reinkarnációnak nevezi, van aki tudatos visszatérésnek, szerepjátéknak, melyet egy felsőbb intelligencia irányít. A nyugati világban csak néhány spirituális ember él meg hasonlókat, illetve rendelkezik ilyen szintű tudattal. Ha megnézzük a japán embert most, hogy katasztrófa érte országukat, rend van és fegyelem. Az emberek alázatosak, céltudatosak és saját érdekeik felé helyezik a közösség érdekét.
A nyugati ember más világot él. A fogyasztói társadalom alapja, hogy az emberek egymást eltapossák, a másik vállán akarnak felemelkedni bármilyen áron. Az alázatot még csak hírből sem ismerik. Az ebbe a világba születő fiatalok ezt látván amolyan biorobotok lesznek, akik érzelem nélkül élnek, hisz maga a társadalom öli ki belőlük. Később épp ez a társadalom lepődik meg, hogy az érzelem nélküli fiatalok a párkapcsolatban is érzelem nélküliek. A nyugati világ nagy részén uralkodó vallások, illetve maga a materializmus generálja mindezeken túlmenően a halálfélelmet. A vallás pokolról, bűnről, büntetésről beszél, míg a materializmus az elmúlásról, az élet véletlenszerű létéről, a tudatosság teljes hiányáról, a teljes céltalanságról.
A Szent István előtti időkben a magyarság is a keleti kultúrát vallotta magáénak, halotti tort ültek, ahogy teszik ez napjainkban is a keleti népek. A tor egy ünnep. Például ilyen a disznótor. Nem megsiratjuk az állatot, hanem megköszönjük a Sorsnak, hogy megadta ezt a lehetőséget, hogy van mit együnk és megünnepeljük ezt az eseményt. A keleti kultúrákban a halottat elbúcsúztatják, fehérbe öltöznek és nem az elmúlásról emlékeznek meg, hanem a megszabadulásról, az örök életről.
A halálfélelmet tovább fokozza, hogy ez egy íratlan tabu. A médiák nem szeretnek róla beszélni. Ez különösen igaz Magyarországra. Az Egyesült Államokban kicsit másabb a szemlélet a kultúrák sokszínűsége miatt. Ott gyakran egy-egy jól ismert színész, közéleti személyiség kiáll a televízió kamerái elé és elmondja, hogy ő halálos beteg és fél éve van még hátra. Ettől a hírtől az emberek sem rettenek meg, hanem kicsit alázattal tekintenek az illetőre.
Mi okozza a halálfélelmet? A tudatlanság. A bizonytalanság. Félni valamitől, amit nem értünk, amit nem tudunk vagy nem akarunk felfogni. Olyan ez, mint amikor az ősember félt a villámtól. Sajnos nagyon sok fiatal szenved ma ettől. Rajtuk segíteni nem lehet sem gyógyszerrel, sem rábeszéléssel. Ők maguk kell keressék a megoldást.
Megoldás lehet az, hogy elmennek különböző tudatszint emelő előadásokra. Legyen az spirituális, vallási, vagy kvantumfizikai téma. Nem kell megítélni az előadásokat, hanem engedni kell az információt, hogy szabadon áramoljon. Ha valamelyik irányzat nem tetszik, akkor váltani kell. Az élet majd hozza a következőt. Néhány év alatt összeáll a saját világkép. Mit jelent az, hogy vallás? Amit egy ember vall a világról. Mivel minden ember mást-mást vall a világról, ezért mindenkinek megvan a saját vallása. Ha kialakul ez a világnézeti kép, akkor egyszerre eltűnik a halálfélelem.
Megfigyelték, hogy az ember olyan filmet néz, amitől fél. A félősek horrort néznek, a halálfélelemben szenvedők imádják a világvége filmeket, a betegségtől rettegők a kórházfilmeket, stb. A világvége filmeknek nincs értelmük, ugyanis a világnak mint olyannak nincs vége. Egy-egy társadalmi rendnek vége lehet. Vége lett a sumer társadalomnak, a görögnek, rómainak, vége lett a szocializmusnak, mindig valami új jön. Utólag kiderül egyik sem tökéletes. A szocializmusban sok volt a korlát, viszont volt egy létbiztonság. Mindenki tudta, hogy van munkahelye, fizetése, tudott tervezni, előre számolni. Tudta mikor vesz lakást, és mikor megy nyugdíjba. Ekkor mindenki azt kívánta, bárcsak szabad lenne. És meglett. Most mindenki szabad, a korlátok egy része megszűnt, kaptunk másokat. Mindent lehet, viszont teljes a létbizonytalanság. A szabad világnak ez a létbizonytalansága okozza a stresszt, a depressziót, a félelmeket, szorongásokat, pánikot.
Lehet, hogy hamarosan kompromisszumot kell kötni. Kevesebb is elég, ha túl akarunk élni. Jobb, ha mi korlátozzuk saját magunkat, mintha a Sors korlátoz minket. Ez utóbbi nagyon tud fájni, lévén nem a mi akaratunk.
Orosz Zsolt