Annyi szó esik a kreativitásról, szinte mindenki jó dolognak tartja. Ezen az oldalon is nagyon sok szó esik róla és mégis hatalmas homály fed mindent és még mindig nem elég tiszta ez a fogalom a legtöbb ember számára. A kreativitás, az maga az élet és abszolút a Théta, vagyis a mély-tudati, intuitív frekvencia tartományokhoz köthető, ha pőrén vizsgáljuk, mint működési mechanizmust. Vegyük ezt az egyszerű analógia-sort újra elő: kreativitás, alkotás, akció, teremtés, – ezek mind az ok, mint fogalom hozzárendelt elemei. A kreativitás nem pusztán jó dolog, – valójában sokkal több ennél. – Az emberi faj egyetlen életmentő tevékenységi lehetősége. Sokan kérdezik, hogy hogyan lehet megoldani ilyen, meg olyan problémákat. Ez a kérdés rendszeresen körbejár planétánkon és megoldás nem is születhet, mert a legtöbb esetben ilyen, meg olyan válaszokat kapunk. Különböző feltételes reflexekkel dolgozunk, ami azt jelenti, ha történik feszültséget okozó történés, akkor arra hogyan reagáljunk. És Pavlov óta tudjuk, hogy ez nagyon jól bevált például a patkányoknál. De az embernek nem csak teste általi állati mivolta van, hanem rendelkezik szellemi teremtő erővel is. Pszichológusok, terapeuták, mindenféle egyéb irányzatok nyújtanak hatalmas választékot arra, hogy hogyan őrizzük meg a kisajátítási jogunkat a személyes mókuskerekünkre. Foglalkoztatjuk az elmét, mindenféle elméletet gyártunk, közben valami mégis azt súgja nekünk, ha körbenézünk, hogy valami nagyon nagy gáz van. Nem is lehet más. Reakcióval, reagálással, okozattal foglalkozunk, azaz fizikai síkon értelmezve figyelmen kívül hagyva az ember bensőjéből fakadó pszichikai és mentális igényeinket is. A legtöbb esetben tanult viselkedési mintákkal leélve az életünket, igazán meg se tapasztalhatjuk az alkotás csodálatos dinamikáját. Az entrópia ellenében a kreativitás irányba ható feszítő erők összességének jelenségét definiáljuk Dimenzióváltásnak.
Murzsicz András
Vizsgáljuk meg a kreativitást egy kicsit jobban Csikszentmihályi Mihály segítségével:
A kreatív személyek között számos különbséget találunk, egy dologban azonban egyformák: Mindegyikük imádja, amit csinál. Nem a hírnév megszerzésének reménye vagy a pénz hajtja őket; sokkal inkább az, hogy azt a munkát végzik, amit élveznek. Jacob Rabinow így magyarázza: „Az ember a saját szórakozására talál fel dolgokat, s nem azzal a nekibuzdulással, hogy »Miből lehet sok pénzt kaszálni?« Noha kemény világban élünk, s a pénz fontos dolog. De ha választanom kell a között, amit szívesen csinálok, és a között, amiből pénzem lesz, akkor inkább az előbbit választom.” Emelkedettebben, ám ugyanezt fejti ki az író Naguib Mahfouz: „Jobban imádom a munkámat, mint azt, ami aztán létrejön. A munka iránti odaadásom a következményektől független.” Ugyanezeket az érzelmeket találtuk minden interjúban.
Ebben az a rendkívüli, hogy bárkivel beszélgettünk is, legyen az mérnök, vegyész, író, zenész, üzletember, társadalomreformer, történész, építész, szociológus vagy orvos, abban mind egyetértettek, hogy azért csinálják azt, amit csinálnak, mert szeretik. Azonban nem mindenki van így ezzel, tehát lehet, hogy embereink esetében nem is az számít, amit csinálnak, hanem az, ahogy csinálják. Mérnöknek vagy ácsnak lenni önmagában még nem örömteli dolog, csupán akkor, ha egy bizonyos módon végezzük. Valamiféle jutalomnak kell éreznünk, hogy önmagáért akarjuk művelni. Mi lehet a titka, hogy egyszerű dolgokat önmagukban jutalmazó dolgokká varázsoljunk?
Kreativitásra programozva
Ha megkérjük az embereket, hogy egy listáról válasszák ki a legjobb meghatározást arra, amit a számukra legnagyobb élvezetet jelentő tevékenység közben – legyen az olvasás, hegymászás, sakkozás vagy bármi más – éreznek, a leggyakoribb válasz a „valami új dolgot hozok létre vagy fedezek fel”. Elsőre talán furcsának tűnik, hogy táncosok, sziklamászók és zeneszerzők mind egyetértenek abban, hogy legörömtelibb élményeik a felfedezés folyamatához hasonlíthatók. Azonban ha egy kicsit jobban belegondolunk, kell hogy legyenek olyan emberek, akiknek maga a felfedezés nyújtja a legnagyobb örömöt.
Hogy érthetővé váljon ennek a logikája, próbáljunk ki egy egyszerű gondolatkísérletet. Tegyük fel, hogy próbálunk építeni egy olyan lényt, egy mesterséges életformát, amely a legnagyobb eséllyel marad életben egy komplex és kiismerhetetlen környezetben, mint amilyen például a Föld. Szeretnénk ebbe a lénybe egy olyan szerkezetet építeni, amely képes a legtöbb váratlan veszéllyel megbirkózni, és annyi felmerülő lehetőséget kihasználni, amennyit csak lehet. Hogyan fognánk hozzá? Bizonyára egy olyan, alapvetően konzervatív szerkezetet hoznánk létre, amely múltbéli tapasztalatait figyelembe véve mindig a lehető legjobb megoldást adja mindenre, és energiájával takarékoskodva a „járt utat járatlanért el ne hagyj” elv alapján igyekszik mindig ezeket alkalmazni.
A legjobb persze az lenne, ha egyik-másik példányban lenne egy olyan szabályozórendszer, amely pozitív visszajelzést ad minden egyes alkalommal, amikor felfedeznek valamit, új ötletük támad vagy szokatlan módon viselkednek, még akkor is, ha annak akkor rögtön nem látják semmi hasznát. Különösen fontos biztosítani, hogy a szervezet ne csak a hasznos felfedezésekért kapjon megerősítést, máskülönben alulmarad a jövővel folytatott küzdelemben. Egyetlen földi alkotó sem képes ugyanis előre látni, milyen helyzetekkel találják majd szembe magukat az új szervezetekből kialakuló fajok holnap, jövőre vagy a következő évtizedben. A legjobb program tehát minden alkalommal jó érzéssel tölti el a szervezetet, amikor valami újat fedez fel, a felfedezés aktuális hasznosságától függetlenül. A mi fajunkkal is valami ilyesmi történhetett az evolúció során.
Véletlen mutációk révén egyes emberekben olyan idegrendszer fejlődött ki, amelyben az újdonság felfedezése az agy örömközpontjait ingerli. Ahogy egyesek számára a szex nyújtja a legnagyobb élvezetet, másoknak pedig az evés, úgy kell hogy legyenek olyanok is, akiknek az újdonságok jelentik a gyönyörűséget. Lehetséges, hogy azok a gyerekek, akik kíváncsibbak voltak a többieknél, több kockázatot vállaltak, így esetleg korábban haltak meg, mint közönyös társaik, de az is lehetséges, hogy azok a közösségek, amelyek megbecsülték a köztük élő kíváncsi gyerekeket, óvták, jutalmazták őket, lehetővé téve, hogy felnőjenek és gyerekeik legyenek, így a közösségek sikeresebbek lettek azoknál, amelyek nem törődtek potenciálisan kreatív társaikkal.
Ha ez igaz, akkor olyan ősök leszármazottai vagyunk, akik felismerték az újdonság jelentőséget, vigyáztak azokra, akik lubickoltak kreativitásukban, és igyekeztek tanulni is tőlük. Mivel voltak köztük olyanok, akik szerettek új dolgokat felfedezi vagy kitalálni, jobban fel voltak készülve a tűlelésüket veszélyeztető váratlan körülményekre. Így bennünk is megvan az a hajlam, hogy élvezettel tegyük, amit teszünk, feltéve, hogy újszerű módon csinálhatjuk, és hogy közben valami újat fedezhetünk fel vagy alkothatunk. A kreativitás ezért annyira örömteli, bármely tartományon belül jelenik is meg. Ezért mondta többek között Brenda Milner is: „Azt mondanám, hogy nem vagyok részrehajló annak eldöntésében, hogy mi fontos és nagy jelentőségű, mert minden új felfedezés, még egy aprócska felfedezés is izgalmas a felfedezés pillanatában.”
De ez az éremnek csak az egyik oldala. Van még egy erő, ami motivál bennünket, primitívebb és erősebb, mint az alkotás vágya: ez pedig az entrópia kényszere. Ez szintén az evolúció által génjeinkbe épített túlélési mechanizmus. Akkor nyújt örömöt, amikor kényelembe helyezzük magunkat, amikor pihenünk, és energiaráfordítás nélkül is jól tudjuk érezni magunkat. Ha nem lenne ez a beépített szabályozónk, addig hajszolnánk magunkat, hogy energiaraktárainkat, zsírkészletünket és idegi energiáinkat kimerítve tehetetlenné válnánk a váratlan helyzetekkel szemben, és elpusztulnánk. Ezért olyan erős a késztetés, hogy amikor csak tehetjük, pihenjünk, hogy összekuporodjunk a kanapén. Mivel ez a konzervatív késztetés ennyire erős, a „szabadidő” a legtöbb ember számára azt jelenti, hogy kikapcsolhatjuk magunkat, üresbe lehet tenni az agyunkat. Ha semmilyen külső elvárás nem merül fel, az entrópia közbelép, és amennyiben nem fogjuk fel, mi történik, hatalmába keríti testünket és szellemünket. Mondhatni két ellentétes, agyunkba programozott parancssor közt őrlődünk: a lehető legkisebb erőfeszítésre és a kreativitásra felszólító késztetés között ingadozva.
A legtöbb egyénben láthatóan az entrópia van fölényben, és ők jobban szeretik a kényelmet, mint a felfedezés kihívásait. Néhányan, például azok, akik ebben a könyvben elmesélik az élettörténetüket, érzékenyebbek a felfedezés nyújtotta örömökre. De mindannyian érzékenyek vagyunk mindkét jutalmazási formára; az energia megőrzésére és konstruktív felhasználására való hajlam egyaránt örökségünk része. Hogy melyik kerekedik felül, az nem pusztán genetikai felépítésünktől, hanem feltehetően korai tapasztalatainktól is függ. Mindazonáltal, ha nincs elég ember, akit a követelményekkel való megküzdés élvezete, a létezés és a cselekvés új módjainak felfedezése motivál, akkor nincs kulturális evolúció, akkor nincsenek fejlődő gondolatok vagy érzelmek. Következésképp fontos megértenünk, hogy az örömteliség miből áll, és hogyan hozza létre a kreativitás.
Csikszentmihályi Mihály
