Mit jelent közösségben élni? — Miért kell definiálni ezt a fogalmat? Hát nem magától értetődő? Hiszen az ember a civilizáció kezdete óta közösségben él, sőt, még természeti lényként is ösztönösen közösséget alkot. A kezdetek óta felismerte, hogy bizonyos célokat csak másokkal együtt lehet elérni, bizonyos feladatokat csak másokkal együtt tud megoldani. Homo Socialis, „társas lény”, egyszerűen szüksége van a Másikra. Talán ez az a felismerés, ami kiemelte a természeti létformából, és elindította civilizációs spirálján. S ennek a civilizációnak, közösségi létformának a centrumában a független, különböző szabadságfokokon egzisztáló személyiség áll, aki felismerte, hogy van benne valami, ami a fizikai sík fölött működik.
Ez a minőségi, vertikális ugrás létrehozta aztán a történelem során megtapasztalt sokszínű horizontális közösségi életformákat, társadalmakat, kultúrákat. E sokszínűség tanulmányozására tudományok fejlődtek ki, melyek részletesen leírják e társadalmak szerkezetét, történetét, megnyilvánulási formáit, működésük törvényszerűségeit és HOGYAN-jait.
Amikor a puszta leíráson túl értékelni próbálják a közösségi életformákat, többnyire a közösséget alkotó egyének szabadságfokából indulnak ki: a közösség mekkora hányada tud egyre magasabb potenciafokon élni, a népesség hány százalékának jelent kibontakozási lehetőséget az adott életforma. Ez fizikai /gazdasági/ és társadalmi, szellemi síkon is mérhető. A despotikus, rabszolgatartó társadalmaknál jobb az olgarchikus, a feudálisnál az ipari termelésre épülő tőkés társadalom. Az értékeléseknél persze mindig hangos, szenvedélyes vita zajlik, hiszen a szempontrendszer annyira szerteágazó, és annyiféle érdekeltség hatja át, hogy még a kompromisszum esélye is végtelenül csekély. Mégis, megérkezvén napjaink „fogyasztói”, „jóléti társadalmába”, mely lassan kiterjeszti uralmát, élet-modelljét az egész bolygóra, mintha egyfajta konszenzus alakult volna ki arról, hogy ez az általunk elérhető, megérthető és élhető világok legjobbika. „A demokrácia nem jó, de nem ismerünk nála jobbat.” Minden kísérlet, mely megpróbált valamilyen kommunisztikus ideológia mentén túllépni rajta, – visszalépésnek bizonyult. Nem növelte, hanem csökkentette az egyének többségének szabadságfokát.
E létező világok legjobbika, melyet a hivatalos ideológia szerint működtetni vagy akár csak elképzelni is képesek vagyunk: haldoklik. Ezt egyre többen érzik. Az utópisztikus álmaiból kigyógyult emberiség megszervezte, és a „valódi emberi természetre” alapozva működteti, és folyamatosan reformálja, toldozgatja a jelenlegi demokrácia intézményét. Ennek következtében jelenlegi világkorszakunk játéktere, mely nagyjából az irányítás, elosztás, érdekképviselet, tehát tulajdonképpen az érdekek és a hatalom játszmáiról szól, olyannyira túlbonyolítottá vált, hogy az egyes egyén még azokban az országokban is, ahol a demokrácia játékait komolyan veszik, egyre elveszettebbnek érzi magát.
Elidegenedik, és potenciájában alacsonyabb szintekre csúszik vissza. Miközben ez a jól szervezett társadalom, jelen tendenciáit figyelembe véve, feléli maga alatt a Földet, és valóban az utolsó lesz a bolygón.
Ám szerencsére a történelem nemcsak horizontális eseménysorokból áll. A minőségi ugrásokat nehéz a jövőkutatóknak bekalkulálni. Állítólag a XIX. század végén, Londonban kiszámították, hogy ha a közlekedés, a konflisforgalom az elmúlt évek tendenciáit követve ugyanolyan ütemben fejlődik, akkor az utcákat 20 – 30 év múlva két méter magasan fogja a lótrágya beborítani. — Aztán feltalálták az autót…
Ami most történik, az nem egy területen jelent „minőségi ugrást”…
Paradigmaváltás van. És e helyütt ne beszéljünk dimenzióváltásról, csak a közösségi élet területén maradva fogalmazzunk úgy: kollektíve lehetőséget kaptunk arra, hogy vertikálisan „valóságot váltsunk”, egy új minőségbe helyezzük emberi létformánkat. S beszéljünk most e sokrétű, összetett folyamatnak csak az egyik kulcs-momentumáról…
Amikor közösségről beszélünk, a határok kérdését feszegetjük… — Hol húzódik a határ ember és ember között? Mikor, milyen körülmények között, miért és meddig hajlandó az ember közösséget vállalni a Másikkal, megosztani magát és javait vele? Meddig hajlandó kooperálni, és mikor keveredik konfliktusba, vagy válik érdektelenné?
Azt mondottuk, hogy a jelenlegi civilizáció a személyiségek kialakulásával vette kezdetét, a személyiségek közössége, és a személyiség kibontakoztatásáról szól. Részleteiben a modern pszichológia vette górcső alá, de lényegét, struktúráját tekintve – leegyszerűsítve a dolgot –, minden korszakban nagyjából ugyanott jelölték ki a határait. A ma talán széles körben legismertebb, legtöbbet emlegetett személyiség-modell a Maslow-piramis.
A modell alapján szükségleteink, motivációink hierarchiába rendeződnek, melynek alján, – azaz legerősebb késztetésként – a létfenntartási szükségleteink állnak, melyek teljesülése esetén feljebb léphetünk, figyelmünk kiterjeszthetjük más dolgokra is. Ha ezt követően biztonságigényünk is kielégült, kezdünk odafigyelni másokra, szociális lényekként viselkedünk. Ebben a szférában aztán igyekszünk elismerést szerezni magunknak, kivívni helyünket a közösségben, hogy aztán a piramis csúcsán, legmagasabb rendű motívumként elkezdjük keresni és megvalósítani önmagunkat. Természeti lényként e magasabb képességek felé törünk, hogy személyiségünk kibontakoztatásával megtapasztalhassuk azt, ami bennünk magasabb rendű, igazán emberi.
Legyünk őszinték: egyéni és kollektív történetünkön végignézve ezek valóban ünnepi pillanatok. Ritkák, mint a piros betűs ünnepek. Az emberiség döntő többsége ideje túlnyomó részében ünneptelenül él. A létfenntartásért, alapszükségletei kielégítéséért folytatott harc felemészti energiáit, de mindenképpen alapot (alibit) szolgáltat arra, hogy a Másikkal szemben közönybe burkolózzon, és elbújjon Önvalója, önmaga kibontakoztatásának felelőssége elől.
Emberi természetünk ilyetén felfogása, végignézve azt a rengeteg kísérletet, horizontális próbálkozást.
a man banging his head agaist the wall in frustration
Bár a történelem kezdete óta a társadalmak jobbá tételére irányult: nem sok jóval kecsegtet. Mintha a „körülmények” – persze véletlenül – sohasem akarnának optimalizálódni, mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy alacsonyabb szabadságfokokra csússzunk vissza, és az „önmegvalósítás” lehetősége csak keveseknek, bizonyos feltételek teljesülése esetén nyílhasson meg…
Mit jelent ebben a helyzetben a paradigmaváltás? Mi lehet egy vertikális ugrás alapja?
Ahogy a természeti lényből személyiséggé váló ember dimenzióugrást jelentett, és egy magasabb létsíkon kezdett operálni, épp úgy hoz radikális váltást a személyiségből egyéniséggé fejlődő ember tudati váltása.
Annak felismerése, hogy alapvetően nem természeti lények vagyunk, szellemi dimenziók lehetőségét megkapva, kiharcolva magunknak, hanem alapvetően szellemi lények, akik a fizikai létsík lehetőségeit kapták tapasztalatszerzésre, fejlődésük érdekében.
Nem az emberi lények szereznek itt hosszú fejlődés után isteni tapasztalásokat, hanem isteni lények tapasztalják az emberi létformát.
Ez a gondolat persze nem új keletű. Ám a történelemben e gondolat terjesztőit vagy megégették és keresztre feszítették, vagy leborulva imádták őket, és roppant kevesen voltak, akik élni is szerették volna ezt a gondolatot.
Napjainkban viszont ez a gondolat bizonyos körökben szinte közhelynek számít. Változatos formában, elemi erővel áramlik be a tudati, mélytudati szférába, és valamilyen formában egyre többen gyakorolják, élik, próbálják élni e felfogás értelmében polidimenzionális valójukat.
Gyakorlunk. Egy (régi-) új szemlélet alapján dimenziósíkok együttes működtetését tanuljuk, s mint minden tanulási folyamat, ez is sok kilengéssel, korrekcióval, tévedéssel jár. Olykor ingázunk egyik vagy másik sík között. A szkepszis a matéria a nehézkedés súlyos anyagi szférájában ragadunk, vagy átlendülünk a tiszta mentális sík formátlan, anyagtalan vagy fél-anyagi világába, hogy aztán valamely gyakorlati falnak ütközve újra visszacsússzunk az előbbibe. És közben címkézünk, lebíráljuk magunkat vagy a másikat, aki épp az ellenkező fázist gyakorolja. Pragmatikusak vagyunk, józanok, két lábbal a földön állók, vagy épp rózsaszín lelkűek, elszálltak, ködevő spirituálisok. Míg meg nem tanuljuk a síkokat együtt működtetni. Is-is.
És gyakoroljuk az új szemléletnek megfelelő közösségépítést is. — Vajon milyen lesz egy önmagukat szellemi lénynek tekintő, szabad egyénekből álló közösség, ahol a motivációk alapját nem az alapszükségletek kielégítésének félelme képezi? Milyen lesz egy közösség, ahol nem kell gigantikus energiákat a biztonság bebiztosítására fordítani, mert romolhatatlan lényekként tudva magunkat nem tudunk, s ezért nem is akarunk ártani egymásnak? Milyen lesz egy olyan társadalom, ahol nem fordítódnak meddő energiák arra, hogy elismerést szerezzünk, definiáljuk magunkat, mert az Egón túl mindenki tisztában van alanyi fontosságával a bolygón? — Gyakorlunk… Ingázunk személyiség-struktúránk marginális, és egyéniségünk egyetemes érdekei, minőségei között is.
Egy biztos: az új közösségi forma nem a személyiségek horizontális összecsiszolódása, hanem az egyéniséggé válás vertikális fejlődése révén alakul ki. Megtapasztaltad már, hogy milyen érzés egy valódi találkozás? Amikor idő- és térbeli akadályokat átlépve, anélkül, hogy a másik személyéről, személyes történeteiről bármit is tudnál, – ugyanazt a nyelvet beszélitek? Megtapasztaltad már, hogy minden felszíni differenciálódás ellenére egyek vagyunk?
Ezeken az oldalakon e tapasztalás mikéntjeiről, a kreatív formaadás lehetőségeiről elmélkedünk, és a szellemi formák kibontásával a gyakorlati síkokra való leképezést segítjük elő. Izgalmas játék veszi kezdetét…
D.P.
