Sokszor felvetődik a kérdés, hogy az érzelmek azok most mikor és miért jók, vagy rosszak. Csak akkor jó, ha az személyes boldogságot és „pozitív” élményeket okoz? Ezt vizsgálhatjuk társadalmi szinten is, no meg az egyén szintjén is. Amit tudomásul vehetünk, hogy nem konstans, állandó dologról beszélünk, hanem egy folyamatosan változó biokémiáról. Ez a mozgás az, ami biztosítja és előidézi az élet változásait, illetve mozgat bennünket a mindennapokban is. Ezt hívjuk pszichológiai hullámmozgásnak.
Ezt vajon, hogyan képes megtenni?
A világegyetem rezgésekből áll, s ezeknek nagyon konkrét axiómái vannak. A felszíni vagy-vagy látásmódból az személyes biokémiánk tesz egyedivé, és a múlt-jövő fogalmainkat kérdés nélkül kényszeríti a jelenbe. – Most érzem, most tapasztalom és ezt belül, saját magam számára nem letagadható módon. – És ez az érzem, csak hogy ne legyen unalmas, iszonyatosan tud fájni és ezt pontosan olyan mélységben teszi, amennyire az ember képes boldog, mámoros, rettegő és meghitt is lenni.
Az érzelmek megállítanak. – Megállítanak és egy más irányú mozgást eredményeznek, hiszen a kollektív érzethalmazokból, ami keresztül-kasul szövi a világegyetemünket, egyszer csak „érzem” lesz. Természetesen az „érzem” – nek is vannak síkjai, de mindenféleképpen biztosítja azt, hogy a bemerevedett állapotainkból kimozdítson. E-móció = ki-mozdulás. Önmagában az érzelmek minden esetben biokémiai változásokat is eredményeznek. Ha ezeket képesek eredményezni, akkor ezek reprodukálhatóak agyi impulzusok és frekvencia modulációk által. Ezt, ha tudjuk, ha nem, minden korban bizonyos rétegek fel is használják arra, hogy befolyást szerezzenek. Ez történik ma is. Ám az összeesküvés elméleteken túl, ezeknek nagyon konstruktív jelentősége is van.
Mit is jelent ez?
Azt, hogy a kognitív mélylélektan mit is jelent valójában, azt a ma embere legtöbb esetben csak a szavak szintjén hajlandó érzékelni, megvitatni és magyarázni. Beszélünk dolgokról, tanuljuk is pszichológiai iskolákban, meg egyéb ezo-zizi tanfolyamokon, amelyeknek nagyon széles a skálája. De ez még csak az ébredező emberfajta „vakmerő” korszaka. – Halványlila fogalmunk sincsen, hogy valójában miről is szól a dolog, mert ez még csak az elme játéka. Persze ez azt is jelenti, hogy végérvényesen elindulunk egy úton, amiről már többet soha nem fordulhatunk vissza. Pusztán annyi lehetne benne a szabad akarat, hogy a tempó a ritmus meghatározásába van némi beleszólás.
Azt jó tisztázni, hogy a gondolkodó embernek, ha már igenben és nemben is megfogalmazunk dolgokat: nincsen szabad akarata! Azt már írtuk valahol, hogy a szabad akarat szimpla megfogalmazásban annyit jelent, hogy addig vagyunk hülyék, szerencsések, olyanok és ilyenek, ameddig van energiánk akarni egy „adott elvárásokra épülő személyiségkép” alapján. Az idézőjelben szereplő „adott” szóra is felhívnánk a figyelmet. Ugyanis messze van attól a választott látásmódtól, ami az ember valódi öröksége, de amiért a megértéseink csodálatossá tudnak válni, még ha kezdetben csak pillanatokra is. Ez az a pont, amikor belép a képbe például az érzelem is. Ennek egyik legtranszparensebb, „vágyott” megnyilvánulása például a szerelem, amelyet, a gondolkodó én egy homogén felhőtlen állapotnak próbál kivetíteni és itt kezdődik a megmerevedett állapotokból a kimozdulás.
Miért?
Mert szükséges fejlődési lépcsőfokok. (De mondhatnám azt is, amit a fiam mondogatott három éves korában válaszként erre a „miért” kérdésre; – Azért mert. De félretéve a tréfát ragozzuk tovább a lehetetlent.)
Az embernek vannak az érzelmek szempontjából, igenlő és tagadó állapotai is. Ami ezeken túlmutat már és még mindig kettős megfogalmazást és látást eredményez az érzelmek esetében az „innen” és a „túl”. Az „érzelmeken innen” állapot, egocentrikus társadalmunkban még ráadásul trendi is. A „befagyott” agyat viszont, ahogy Szentgyörgyi Albert is mondaná a szív képes megolvasztani. Természetesen a legtöbb esetben az elme egy idő után visszamenekül zárt keretei közé és nagyon kevés kapcsolat képes ezeken túllépni. Ebből kifolyólag, ma szinte nem is beszélhetünk arról, hogy mit is jelent mélységeiben a társ fogalma. Mai kapcsolataink kevésbé alkalmasak arra a megtapasztalásra, ami a „jelenbe” segíti a partnereket és valóban meg tudja mutatni akár időben is kitolva a pillanat „szentségét”.
Egy dolog azonban biztos. Létezik és van egy törvény, mégpedig az egyensúly törvénye. Az azzal is alátámasztható, hogy hiába van rászabadítva a létezésre az emberi faj, – még mindig létezik.
Idejöhetünk ripityára gondolkodni és érezni magunkat, s gőgünkben azt hisszük, hogy átkaink és imáink elérik azt a fogalmat, melyet oly annyian és oly sokszor, – hiába veszünk a szánkra. A tér-idő analógiájára a gondolat és érzelem is egy lehetséges ütközőzóna, csakúgy, mint a biológiai idő és a pszichén keresztül értelmezett idő-szemlélet. Ez az a „kereszt, amit nap, mint nap felvesz az ember egyik álomból a másikba átlépve. Ezt hivatalosan kognitív disszonanciának nevezik a tudomány keretein belül.
Sokan, hol a gondolkodásnak, hol az ösztönnek lesznek képviselői életszakaszoktól függően. S ennek a kibontogatása kezdődött meg a tizennyolcadik, tizenkilencedik században. Ennek adott hatalmas lökést a huszadik században a pszichológia megjelenése, mely szükséges lépcsőfok volt a kognitív mélylélektan szempontjából. Ezt azzal érte el, hogy a személyiség analizálásával az ember állati ösztöneit és a későbbiekben az intellektusát is tárgyalta. Lásd Freud és Jung kutatási területeit. Jung már mélységeiben is foglalkozott az álom és a halál, tudat-szerkezeti jelentőségével.
A lélek és az álom fogalma végigkíséri az emberi faj fejlődését, mely valahogy mindig is kilógott minden evolúciós megközelítés alól. A jelen, mint „pszichológiai idő-struktúra” megértése, egyetlen esetben közelíthető meg és ez a pontokból álló vonalak keresztezési pontjában lehetséges kizárólagosan, – ahogy anno már ezt megfogalmazták mások is. De világítsuk meg a témát Charon szemszögéből is:
„A lélek továbbélésének problémájával foglalkozó írások rendesen azzal a kérdéssel kezdik fejtegetéseiket, hogy mi lesz a halál után. Feltételezik és azt kifejezésre is juttatják, hogy valami gyökeres változás megy végbe a halállal, aminek következtében teljesen idegen, ismeretlen, sőt legtöbbször félelmetes helyzetbe kerülünk.
A vallások és a tudomány csak két véglet közt engednek számunkra választást. Ezek: a mennyországban, vagy a pokolban való továbbélés, melyet még a purgatórium fikciójával is megtoldanak. A másik pedig a teljes megsemmisülés gondolata, amely nem kevésbé naiv és cseppet sem vonzó.
Melyik állapot lehet igaz a kettő közül?
Vajon egy harmadik alternatíva is lenne?
Vagy még negyedik, ötödik is?
A relativitás elméletének korában minden csak viszonylagosan igaz, ha a tényeket más és más szempontból nézzük. A továbbélés problémáját is igen sokféle pszichikai koordinátából kiindulva láthatjuk, s az eredmény ennek megfelelően tűnik fel előttünk pozitívnak, vagy negatívnak.
A következőkben olyan szempontból fogjuk vizsgálni a kérdést, amely az eddigi nézetek egyikével sem azonos. Ennek szempontjából nézve a gordiuszi csomó kettévágható minden különösebb nehézség nélkül, s a túlvilág koncepciója egészen más színeket mutat.
Az a szempont, amelyről beszélünk, a hermetikus filozófia titkos tradíciója, amely mindmáig rejtett maradt különlegessége miatt s szokatlan egyszerűsége szinte láthatatlanná tette azt a mindenáron bonyolult rendszerek után kutató lélektan előtt. A többdimenziós (hermetikus) tematika szerint ugyanis a halál nem jelent lényeges változást életünkben s a bekövetkező átalakulás régóta ismert területre viszi a transzcendentális alanyt. Azt állítja, hogy a lélek a halálban sem valamely különleges helyre nem kerül sem a megsemmisülés martaléka nem lesz, hanem olyan világba lép át, ahol azelőtt is mindennapos vendég volt.
Mindennapos vendég!
Igen, ez a kifejezés a legmegfelelőbb, mert a hermetika nyíltan kimondja, hogy a lélek a születés alkalmával sem hagyja el egyetlen pillanatra sem eredeti tartózkodási helyét, hanem az emberi tudat tökéletlenségénél fogva időnkénti kábulatban, – mely a lélek szempontjából biológiai tevékenység – megfeledkezik valódi rendeltetéséről s egy számára idegen világban folytat átmeneti tevékenységet. Az ember egyidejűleg él két világban. A fizikai és a szellemi síkon, nappal, amikor az élettani funkciók uralma alatt a feltudat ideaköre érvényesül, elfelejtjük másik életünket, éjjel azonban a paraszimpatikus idegrendszer veszi át a szervezet kormányzását. Az ébredéssel – biológiai beidegződés következtében – minden emlék kizáródik, s már nem emlékszünk arra, ami mindössze két-három órával előbb történt, pedig az ember igazi élete ezen az álomvilágon túli síkon játszódik le: onnan jött születése előtt és oda tér vissza, ha majd földi pályafutása véget ért. A túlvilág mindenütt jelen van, s térbeli meghatározással megközelíteni nem lehet. A fizikai világ és túlvilág közötti különbség mindössze szemléleti, vagyis abból adódik, hogy az eseményeket milyen szögből nézzük. Amit léleknek nevezünk, most is állandóan ott van ahol a születése előtt volt, de a fizikai síkon, feltudatunk megvilágításában úgy tűnik fel előttünk, mintha az agyban volna a székhelye s az anyagi tárgyak lennének a valóság abszolút hordozói.
Ezzel szemben a helyzet az, hogy a dolgok ilyen beállítása puszta optikai csalódás, mert az elementáris világnak semmivel sincs több realitása, mint a pszichikumnak. A csalódás alanya a lélek másodlagos képviselője: a főtudat. Az altudat azonban, mint a lélek nagyobb kiterjedésű rezidenciája, sohasem ejthető ebbe a tévedésbe. A feltudatot épp úgy, mint a testet, a lélek építi fel magának a fizikai világban való gyors tájékozódás céljára. Ennek az eszköznek hatásköre kizárólag az időben van, és pusztán azt foghatja meg, amit egyes pontokra korlátozhat.
Feltudatunk koncentratív és észleletszűkítő mechanizmusok komplexuma, amely a dolgokat csak a tér és az idő bizonyos pontjain, egymásutánjuk rendében tudja világossá tenni. Ezt a képességét azonban azon az áron nyeri, hogy az univerzális látás szintetikus élményeit felcseréli a részleges látás analitikus észrevételeivel. Itt van a pszichikai és a logikai szemlélet gyökeres különbsége. A lélek nem kauzalisztikus, hanem szintetikus látással rendelkezik, míg az intellektus kauzalisztikus és analitikus látással. A külvilág eseményeiben csakis kauzalisztikus szempontok szerint tarthatunk rendet. Egészen más lesz persze a helyzet, ha a kauzális működések orgánumát olyan terület felé fordítjuk, ahol a nem-kauzalisztikus orgánum volna hivatott döntéseket hozni. Ekkor minden ítéletnek szükségképpen tévessé kell lennie, mert a lélek területe kívül áll téren és időn és rá nézve nem érvényes a kauzalitás.” Wictor Charon
Hányszor használjuk azt a fogalmat, hogy lelkiismeret! S a jelentése a mai napig is olyan homályos, mint a működési mechanizmusa. Következetesen kivonja magát minden lineáris megközelítés alól, és ezért is szűnt meg pld. a Hippokratészi eskü is, mint jelenség az orvossá avatás gyakorlatánál.
– Ez pontosan olyan, amikor egyes keletinek kinevezett irányzatok esetében, évente sok-sok Lámát avatnak. – Eltűnik a minőség, s már csak a Láma gyapjas bundája lesz az érték, s talán hogy tejet ad.
A csalódás elkerülhetetlen jelenség, minden lineárisan gondolkodó és érző lénynél. S ez, mégis olyan olvasztó tégely mely ciklikusan kitermeli, megvilágítja azokat a „drágaköveket”, melyet sokáig kívül keresünk.
Mit is jelent esetünkben, hogy kognitív?
A tapasztalás, mint fogalom, hogyan közelíthető meg, hogyan magyarázható és vajon mire is hívhatja fel a figyelmünket.
Gondolkodjunk el azon, hogy a tapasztalás, hogyan is fejezhető ki lineárisan. – Tudunk róla beszélni, de valahogy a mélysége magának a szónak minden esetben mégis egyedi marad. Mindannyiunknak ezek a mélységek borzolják meg azt a felszínt, melyet a külvilág és az általános érzékszervek jelentenek. A tapasztalataink tesznek bennünket egyedivé, – melyek, ha megértéssel is párosulnak, egyéniséget eredményeznek.
A tapasztalásból kiindulva közelítsünk meg megint egy kifejezést, melyet már sokszor használtunk oldalunkon és ez a „mélységi tengely”. Két dimenzióban már sokan próbálták értelmezni. Ebben a legmesszebbre Csíkszentmihályi Mihály jutott, aki a Flow fogalmát bevezette a köztudatba. Ezt az áramlási, vagy perdületi nyomatékot, ennek működési mechanizmusát bontjuk ki az Operátor képzés keretén belül is. Hiszen mint tudjuk, az agy, EEG által rajzolt hullámai sem kétdimenziósak, s ha ennek mélységet adunk sejthetővé válik az aranymetszés, Fibonacci és a tudat-spirál kapcsolata is. Persze ez a átlagos elme számára kényszerpályát fog jelenteni, másoknak sorsot, de a léleknek fejlődési lehetőséget és olyan tapasztalati kincset, melyet hiába próbálna emészteni a rozsda, vagy a moly, mégis Magunkkal tudjuk vinni a súrlódásmentes övezetbe is.
Murzsicz András
