/László Ervinnek a Pécsi Tudományegyetemen díszdoktorrá avatása alkalmából tartott előadásából; – részletek. A neves tudóst a Közgazdaságtudományi Kar és a Természettudományi Kar együttesen jelölte a díszdoktori címre./
A 21-ik század elején a tudományos világkép jelentős mértékben változik. Éppen olyan mély változáson megy át, mint a 20. század elején, amikor Newton harmonikus, de mechanikus óramű-univerzumát Einstein relativista világegyetemmel váltotta fel. Az a fogalom azonban, amely most bukkant fel a természettudományok éles határmezsgyéjén – az új fizikában, az új biológiában, az új pszichológiában és pszichoterápiában – nem közismert. Az a kép, amelyet legtöbb ember “tudományosnak” nevez, ma már elavult. Általános szemszögből nézve a tudomány a világnak egy elembertelenedett képét nyújtja, egy száraz és elvont képet, amely számokból és formulákból áll. A világegyetem olyan, mintha valami lelketlen mechanizmus volna, és benne az élet pedig valami véletlen történés.
Az élő fajok sajátos vonásai mintha véletlen események egymásutánjából fakadnának a Földön a biológiai fejlődés története folyamán; és az emberek jellemző vonásai mintha a velük született gének véletlen kombinációjából erednének. A pszichét pedig mintha az önelégültség elemi mozgató erői uralnák olyannyira, hogy – ha az emberek nem félnének a társadalmi következményektől – akkor lopnának és ölnének, vérfertőzésben és szabad-szexben élnének.
Az élenjáró tudományok nem erről szólnak. Newton, Darwin és Freud népszerű tanításait, vagyis az emberről és a világegyetemről mára kialakult és tudományosnak mondott nézetek alapvető forrásait, mára az új felfedezések túlhaladták. A most kialakuló felfogásban a világegyetem nem mozdulatlan anyagdarabok élettelen, lélektelen együttese, hanem jobban hasonlít az élő szervezetre, mint egy élettelen sziklára. Az élet nem véletlen történés, és az emberi psziché alapvető mozgató erői között több minden más is van, mint a szex és az önelégültség mozgató erői.
Az új tudományos világkép gyökerei az elméleti tudományban
Az anyag és a tér új fogalma
A tudomány világlátásának módosulása már a valóságról alkotott legelemibb fogalmakban is megmutatkozik: az anyag és a tér fogalmában. A nyugati közgondolkodás mindig azt tartotta, hogy az anyag és a tér együttesen létezik, hogy ezek a valóság végző alkotóelemei. Az anyag teret foglal el és mozog benne; a tér pedig valami háttérfüggöny vagy tartály. Ez a klasszikus fogalom Einstein relativista univerzumában gyökeres átdolgozásra került – ahol a téridő egy összetett négy-dimenziós sokféleség lett – akárcsak Bohr és Heisenberg kvantumvilágában. Most ezt újragondolják, mégpedig annak fényében, hogy a tudósok a kvantumvákuum természetét vizsgálva kezdik meglátni, hogy ez az energiatenger, amely a téridő egészének alapját adja, többé már nem támasztja alá azt a nézetet, hogy az anyag elsődleges és a tér másodlagos. Elsődleges valóságot a térnek kell tulajdonítani, vagy inkább a kvantumvákuum kozmikusan kiterjesztett “nullapont-mezőjének”.
Az anyagról az energiára, mint elsődleges valóságra való áttérés oka abban a felfedezésben rejlik, hogy elnevezése ellenére a kvantumvákuum nem üres tér – vagyis nem vákuum – hanem telített tér: vagyis plénum. Ez a nullpontmező fókusza, vagyis helye, amelynek neve onnan származik, hogy ezen mező energiái akkor mutatkoznak meg, amikor az összes többi energia eltűnik a rendszer egy részecskéjében: a nullapontban.
Önmagában ez a kiterjedt mező nem elektromágneses, gravitációs vagy nukleáris. Ezzel szemben ez az ismert elektromágneses, gravitációs és nukleáris erők és mezők eredő forrása.
És ez ugyancsak maguknak az anyagrészecskéknek is az eredő forrása. Ha a vákuum nullapontmezőjét elegendő – 1027 erg/cm3 nagyságrendű – energiával stimuláljuk, ennek egy bizonyos régiója “kilökődik” a negatív energia állapotából pozitív energia állapotába. Ebből lesz a “pár-teremtés”: a vákuumból egy pozitív energiájú (valós) részecske tör elő, miközben egy negatív energiájú (virtuális) részecske-pár benne marad.
A nullapontmező energia-sűrűsége úgyszólván elképzelhetetlen. John Archibald Wheeler szerint ez (Einstein tömeg-energia egyenletének, E=mc2 alapján) felmegy 1094gramm/cm3-re. A 1094 gramm per köbcentiméter sűrűség elképzelhetetlenül nagyobb, mint a világegyetem teljes anyagelvűsége: ez ugyanis nem több mint 10-29 gramm/cm3. Szerencsés dolog tehát, hogy a vákuum energiái “virtuálisak”. Egyébként – mivel az energia egyenlő a tömeggel és a tömeg mindig gravitációt hordoz – ez a túlsűrített világegyetem azonnal összezsugorodna kisebb méretre, mint egy atom rádiusza.
A tapasztalható univerzum nem a vákuumenergiák megszilárdulása, illetve szingularítása, hanem azoknak ritkulása. Ez 180 fokban eltér attól a nézettől, hogy az anyag sűrű, autonóm, passzív és üres térben mozgó.
Ebben a közel végtelen virtuális energiamezőben az anyag nem más, mint egy felbukkanás. Az anyagot, amely az érzékelhető univerzumot szolgáltatja, akkor “teremtették”, amikor a vákuum a big bang-ként ismert ősrobbanásban destabilizálódott. Az így felszabadult hatalmas energiák hozták létre a részecske-párokat a vákuumból, és azok alkotják az univerzum anyagtartalmát, amelyek nem semmisítették meg egymást. A tudósok ma már tudják, hogy az anyag nemcsak eredetében, hanem viselkedésében is szoros kapcsolatban áll a vákuummezővel. Már az inerciális erõ is az ezen belüli kölcsönhatásoknak tulajdonítható. Egy 1994-ben közzétett úttörő tanulmányban Bernhard Haisch, Alfonso Rueda és Harold Puthoff matematikailag kimutatta, hogy az inercia tekinthető vákuum-alapú Lorentz-erőnek). Az erő részecske alatti szinten keletkezik és ellenállást fejt ki az anyagi tárgyak gyorsulásával szemben. A tárgyaknak a vákuumon át való gyorsuló mozgása mágneses mezőt hoz létre és ez a mező a tárgyakat alkotó részecskéket eltéríti. Minél nagyobb a tárgy, annál több részecskét tartalmaz, tehát az eltérítés is erősebb – és nagyobb az inercia. Az inercia tehát az elektromágneses ellenállás egyik formája, amely gyorsított keretekben keletkezik a vákuum virtuális részecske gázának eltorzulása révén.
Úgy látszik, hogy az inercia mellett a tömeg is a vákuum-kölcsönhatás produktuma. Haischnak és munkatársainak igazuk van: a tömeg fogalma a fizikában se nem alapvető, se nem szükségszerű. Amikor a vákuum tömegtelen elektromos töltései (a bozonok, amelyek a szuperfolyékony nullapont-mezőt alkotják) az elektromágneses mezővel vannak kölcsönhatásban, a 1027 erg/cm3 energia küszöbén túl, a tömeg ténylegesen “megteremtődik”. Így tehát a tömeg inkább vákuumenergiából tömörített szerkezet, mint az univerzum egyik alapeleme.
Ha a tömeg a vákuumenergia terméke, akkor a gravitáció is az. A nehézkedés, mint tudjuk, mindig a tömeggel társul engedelmeskedve a fordított négyzet törvényének (a gravitáló tömegek közötti távolság négyzetének arányában csökken). Így tehát ha a tömeg a vákuummal való kölcsönhatásból ered, akkor a tömeggel kapcsolatos erőnek is így kell keletkeznie. Ez azonban annyit jelent, hogy az anyaggal normálisan összekapcsolt alapvető tulajdonságok mind a vákuum kölcsönhatásának produktumai: az inercia, a tömeg és a nehézségi erő is.
Ésszerű dolog-e ma úgy nézni az anyagra, mint a vákuum nullapont-mezőjének termékére? Ebben a most felbukkanó fogalomban nincs abszolút anyag, hanem csupán egy abszolút anyag-generáló energiamező.
Bár az anyagnak és a térnek ilyen értelmezése mintha a józan gondolkodást a feje tetejére állítaná, de alaposabb megfigyelésből kitűnik, hogy ez közelebb áll a valóság természetéről alkotott mindennapi feltételezésekhez, mint a 20. századi fizika standard elképzelései. Az absztrakció, amely az alapozó fizika-tanfolyam hallgatóinak agyát megzavarja, többé már nem probléma: a fény és a gravitáció nem fantomszerű hullámok, amelyek az üres térben haladnak. Az időtér, amint Gazdag László Einstein általános relativitási egyenleteinek megreformálásával megmutatta, nemcsak mértani hanem fizikai valóság is. Ez egy matéria; egy telített virtuál-energiájú közeg, amely felkavarható – amely mintákat és hullámokat képes gerjeszteni. A fény, akár a hang a levegőben, ebben az állandó energiamezőben utazó hullámok, és az asztalok, a fák, a sziklák és a fecskék, és más látszólag szilárd tárgyak nem mások, mint álló hullámok ebben a mezőben.
Újabb bepillantás az élet és az ész természetébe.
Az anyag és az alatta lévő energiamező közötti finom viszony a világegyetem mélyén szintén átalakítja az életről vallott nézetünket. Úgy látszik, hogy a kvantumvákuummal való kölcsönhatások nem korlátozódnak a mikrorészecskékre; ide élő rendszerek is tartoznak.
A vákuum és a mikró- valamint makró-világ közötti kölcsönhatások teljes skáláját orosz fizikusok is kutatták, mégpedig jelentős eredménnyel. Akinov és munkatársainak a “fizikai vákuumról szóló torziós-mező-elmélete” szerint a tárgyak a kvantumoktól a galaxisokig örvényeket idéznek elő a vákuumban – vagyis a kozmikus éterben forognak. Ezek a torziós hullámok tartósak: még az őket generáló tárgyak távollétében is fennmaradhatnak. Az ilyen “torziós-hullám-fantomok” létezését az élő szövet vonatkozásában Vladimír Poponin és csapata az Orosz Tudományos Akadémia Biokémiai Fizika Intézetében végzett kísérletei igazolták. Poponin, aki a kísérletet az USA-beli Heartmath Intézetben megismételte, egy DNS molekulamintát egy kamra által ellenőrzött hőmérsékletre tett ki és lézersugárnak vetett alá. Úgy találta, hogy a kamra körüli elektromágneses mező sajátos struktúrát mutat, többé-kevésbé olyant, amilyent elvártak. De azt is észrevette, hogy ez a struktúra fennmarad, miután magát a DNS-t a lézer-besugárzott kamrából már eltávolították: a DNS nyoma a mezőben továbbra is jelen van, amikor a DNS már nincs ott. Poponin és munkatársai arra a következtetésre jutottak, hogy a kísérlet szerint egy új mezőstruktúra bukkant fel a fizikai vákuumból. A fantomhatás egy eddig észre nem vett vákuum-szub-struktúrának a megnyilvánulása, mondják ők.
A kvantumvákuum nullapontmezőjével való kölcsönhatások révén a szervezet gyöngéden, de ténylegesen kölcsönös kapcsolatban van a környezettel. Az élet, akárcsak maga a világegyetem, egy “szent táncban” fejlődik. Ez annyit jelent, hogy az élõ szervezetek nem bőrbe bujtatott egyedek, és hogy az élővilág nem a klasszikus darwinizmus rögös területe, ahol minden minden ellen küzd (bellum omnium contra omnes), miközben minden faj, minden szervezet és minden gén egymással előnyökért versenyez. Az élőlények bensőséges viszonyok széles hálózatnak elemei, amely átfogja a bioszférát – és ez maga is egyik eleme azon még szélesebb viszonyoknak, amelyek messze belenyúlnak a kozmoszba.
Az emberi szervezet olyan alakulatai, mint az ész és a tudat, a kapcsolatok hálózatába vannak beágyazva. Ebből az következik, hogy a koponyánkon túli világ néhány vonásáról az agy által szolgáltatott információk nem korlátozódnak az elektromágneses hullámok látható spektrumára, sem a hanghullámok hallható spektrumára, hanem kiterjednek a hullámterekre a vákuum nullapontmezőjében. Tudatunk és a világ többi része közötti közlekedés állandó jellegű és mindkét irányban működik. Minden, ami az elménkben történik, hullámnyomokat hagy a környező vákuummezőben, és azok a finom minták, amelyek ott továbbítódnak, felfoghatók a tudat megfelelő állapotában.
Ezt az érdekes elképzelést gyermekek, a természeti kultúrák népei és módosított tudatállapotú emberek tapasztalatai támasztják alá. Az utóbbi tudatállapotokba tartozik az álmodás, a képzelődés, az alkotó extázis, a misztikus révület, a mély meditáció vagy imádkozás, a hipnózis, valamint az agynak és az észnek olyan állapotai, amelyek a halál előcsarnokában fordulnak elő.
Elisabeth Kübler-Ross klasszikus tanulmányai óta klinikai pszichológusok és a szakterület kutatói rendszeresen tanulmányozzák a halálközeli tapasztalatokat (HKT-ket). Úgy néz ki, hogy azok, akik a halál közelébe jutnak, jelentős tapasztalatokat szereznek, amelyeknek kimondott emlékkomponensük van. Ifj. Raymond Moody szerint ma már “teljesen világos”, hogy számos olyan ember tapasztalata, akiket a közeli halálból újraélesztettek, esetről esetre igencsak hasonlók tekintet nélkül a beteg korára, nemére, vallására, kulturális, képzettségi és társadalom-gazdasági hátterére. Az emlékezés, amely egy egész élet tapasztalatait panorámikusan visszajátssza sokkal elterjedtebb, mint ahogy azt általában elismerik: az ifj. George Gallup által vezetett 1982-es felmérés szerint magában az USA-ban mintegy 8 millió felnőtt esett ezen át. A felmérésben részt vett emberek 32 százaléka azt mondja, hogy “életük lepergése” része volt a halálközeli tapasztalatuknak.
A HKT-k felvetik azt a lehetőséget, hogy egy személy korábbi tapasztalatainak majdnem totális emléke lehessen. Az ilyen visszaemlékezés döbbenetes tud lenni: Neumann János kiszámította, hogy az információ mennyisége, amelyet egy életen át össze lehet gyűjteni, körülbelül 2.8 x 1020 ‘bit”
A tudatnak egy eddig tisztázatlan másik jelensége a telepatikus kapcsolat és közlés. Tudósok hagyományos felfogása szerint az emberek csak gesztusokkal, arcmimikával és nyelvi úton, vagyis “standard módon” tudnak kommunikálni. Kiderült azonban, hogy kommunikálni telepatikus úton is lehet.
Az 1970-es években Russel Targ és Harold Puthoff sikeres telepatikus gondolat- és kép-átvitelekről számolt be. Meg akartak győződni arról, hogy van-e valódi lehetőség spontán jeltovábbítás különböző egyedek között, akik közül az egyik “küldőként”, a másik “vevőként” szerepelt. A vevő egyént egy lepecsételt és elektromosan árnyékolt helyiségben helyezték el, a küldőt pedig egy másik szobában, ahol az illetőt szabályos időközönként világos fényvillanásoknak tették ki. Elektroencefalográf-gépeket (EEG) használtak mindkettőjük agyhullámmintáinak regisztrálására. Az elvárásnak megfelelően a küldő mutatta a ritmikus agyhullámokat, amelyek normális esetben kísérik a világos fényvillanásoknak való kitettséget. Rövid idő múltán a vevő is kezdte ugyanazokat a mintákat produkálni annak ellenére, hogy az illető nem volt kitéve a villanásoknak és a küldőtől sem kapott szervileg érzékelhető jelzéseket.
Az ide vonatkozó kísérlet egy adott alany bal és jobb agyféltekéjében az agyhullámok spontán harmonizációjáról szól. Normális éber tudatosság esetében a két félteke – a nyelvre orientált, lineárisan gondolkodó “bal agy” és a Gestaltot érzékelő, intuitív “jobb agy” – koordinálatlan, véletlenszerűen szétágazó hullámmintákat mutat. Kísérletek tanúsága szerint, amikor az alany a tudat meditatív állapotába lép, ezek a minták szinkronizálódó tendenciát mutatnak, és mély meditációban a két félteke gyakran közel azonos mintát ölt. Cyber milánói laboratóriumaiban végzett kísérletek alatt, amikor két alany egyazon időben meditált, azonos szinkronizációs hatást lehetett észrevenni nemcsak az egyén bal és jobb féltekéjében, hanem az egyének között is. Két mélyen meditáló alany esetében közel azonos négyszeres szinkronizáció lépett fel (a bal és a jobb félteke szinkronizálása az alanyok agyán belül az alanyok között egyaránt), bár az alanyok nem látták, nem hallották egymást, és más érzékszervi kapcsolat sem volt közöttük. Ilyen szinkronizációt lehetett látni 12 alannyal végzett kísérletek esetében.
Úgy látszik, hogy módosított állapotok közvetíthetnek kapcsolatot az agy és az ismert univerzum majdnem bármely része között. Erre a következtetésre jut Stanislav Grof, aki szerint a psziché ismert “életrajzi-emlékező” tartományához még hozzá kell tennünk egy “prenatális” (születés előtti) és egy “transz-perszonális” (személyen túli) tartományt. Ezekben a további tartományokban az egyén képesnek látszik arra, hogy az érzékszervek területén túl, sőt az illető életén túl is információkhoz hozzájusson.
A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok világánál Carl Jung eredeti meglátása beigazolódik. A mi egyéni tudataink mellett létezik valamiféle kollektív tudat. Ez a tudat, amint azt az új tudományok gondolják, a kvantumvákuum finom hullámmintáiban gyökeredzik: vagyis az univerzuméban, amely átfogja a mindig jelenlévő “suttogó tavat”.
Mint láthattuk, az új tudományos világkép többé nem választja kategorikusan szét a fizikai világot, az élő világot, valamint az ész és a tudat világát. Az élet és az ész állandó elemei egy igen bonyolult, de harmonikus terv mindent átfogó folyamatának.
A tér és az idő, mint az érzékelhető világ dinamikus háttere egyesül; az anyag, mint a valóság alapvető jellemzője, eltűnik, átadva helyét az energiának; és folytonos mezők kerülnek a különálló részecskék helyébe, mint az energiában fürdő univerzum alapelemei. a kozmosz egy töretlen egész, amely az idők óceánjain át fejlődik, és olyan feltételeket teremt, amelyek mellett az élet, majd később az ész létrejöhet. Az élet kapcsolatok bensőséges hálózata, amely öntörvényűen alakul miriádnyi különféle elemeket érintve és magába foglalva. A bioszféra az univerzum méhében születik, az ész és a tudat pedig a bioszféra méhében fogan. Testünk része a bioszférának és rezonál a bolygónkon folyó élet hálójára. Tudatunk pedig testünk része és érintkezik más elmékkel valamint a bioszférával.
A számunkra szükséges látásmód alapelemeinek van egy közös vonása: ezek nemcsak a fákat, hanem az erdőt is magukba foglalják. Az “erdő” egyenlő az univerzummal a maga teljességében, a galaxis kerete és a naprendszer méhe és a Föld és a Föld bioszférája. E látásmód szerint részei vagyunk egy emberi közösségnek, amely a bioszféra része, ez pedig a naprendszer, a galaxis és az univerzum része, ami feltámaszthatja azt a valahova tartozási érzést, amelyet a 19. és a 20. század materialista és redukcionista világképének elfogadásával elveszettünk. Ezt az érzést a mai élenjáró tudományokban kialakuló világkép is inspirálhatja. Ennek a fogalomnak a megismerése fennmaradásunk és további fejlődésünk lényeges tényezője lehet. Ez új értelmet és jelentőséget adhat nekünk. Begyógyíthatja az ész és a test közötti, saját magunk és mások, valamint az ember és a természet közötti hasadékot. És képessé tehet bennünket annak felismerésére, hogy az univerzumban egy nagyszerű evolúciós tervezetnek vagyunk részei, egyedülállóan tudatos részei, és képesek vagyunk saját sorsunk irányítani és felelősek azért, hogy tudatosan és bölcsen cselekedjünk.
László Ervin
