A megismerés lehetőségeivel széleskörűen foglalkozunk, ezen az oldalon. Sok szó esett már a fényről, a semmiről, a mindenségről. Igyekszünk az összefüggésekre felhívni a figyelmet. Közvetetten és közvetlenül is. Mint ahogy a jó tanítás kapcsán megjegyzik, hogy: – A legtökéletesebb tanítás az, amikor emlékeztetjük a másikat arra, hogy – Te is ugyanilyen jól tudod. Felfogni, megérteni, nem lehet kötelező érvényű. És mint ahogy ezt “ragozzuk” az utóbbi napokban, – ez csak lehetőség. Hiszen nyilvánvaló, hogyha nem is a tudomány, de annak egyre több képviselője tér vissza az okult ősi tudáshoz, amit ma hivatalosan tacit tudásnak neveznek, mert nagyon sokáig szeretünk “hazabeszélni” és új köntösbe álcázni a mindig is valót.
Azt tudjuk, hogy a fénynek valamiben terjednie kell. Ráadásul a fénynek csak egy nagyon kis szeletét érzékeljük. Próbálunk eszközöket készíteni arra vonatkozólag, hogy az érzékelésünket mérhetővé tegyük, anyagilag tágítsuk. Mivel magunkból indulunk ki, azaz a lineáris agyműködésünk lineáris felfogásából nehezen “emeljük be”, hogy esetleg a vizsgálatunk tárgya nem lineáris. Sötét anyagnak azt a valamit tekintjük, amihez képest a fény által az érzékszerveink és műszereink, valami megismételhető produkcióra képesek, ami szintén lineárisnak kell hogy legyen. – Mert hiszen csak a lineáris gondolkodásnak van szüksége ismétlésre és gyakorlásra, no meg visszaigazolásra… – Természetesen bizonyos önkényesen választott határokon belül. Viszont hogyha az agy egy több síkú transzformátor állomás, akkor a legtökéletesebb eszköz arra, hogy eszköze legyen annak, – Akik vagyunk, – Aki képes és szándékozik használni is egy kicsit nagyobb százalékban. De ezt inkább nevezhetnénk már egyfajta kvantum-gondolkodásnak. A megismerhetőséget, a “nyitott, egyéni megközelítésű” fizika és szellem általi megértéséhez, ajánljuk szeretettel a következő sorokat.
“- Az M-elmélet felfedezése hatalmas elméleti siker, és mindenképpen fontos mérföldkő a fizika területén, de feltehetjük a kérdést: megold-e bármit is a húrelmélet eddig megoldatlan problémáiból? Igen is, meg nem is. Figyelemre méltó mélységekbe sikerült betekintenünk a dualitás-hálózat segítségével, de továbbra is sok a kérdés. Amit viszont nyertünk, az egy konzisztens logikai struktúra, mely utat mutat a világegyetem mély megismerése felé.
Az M-elmélet határán sorakoznak az eddig felfedezett húrelméletek és a szupergravitáció, de az elmélet magját olyan rész képezi, ahová jelenlegi közelítő módszereinkkel csak igen nehezen juthatunk el. Az biztos, hogy az M-elméletben a részecskék tulajdonságait hordozó vibráló elemek többdimenziós felületekként jelennek meg. Ezek a 11 dimenziós tér-időben lebegő membránok változatos dimenziószámúak lehetnek egytől kilencig. Az egydimenziósak a húrok, a kétdimenziósak a membránok, az e fölöttieket pedig p-bránnak nevezik (ahol a p a dimenzió számot jelöli).
Tehát akármi is legyen az M-elmélet, azt már tudjuk róla, hogy különböző dimenziószámú kiterjedt objektumokat tartalmaz. Vannak azonban ezek közül – a húrelméletek paramétertartományában – különlegesek is. A legfontosabbak mind közül bizonyára az egy-bránok, azaz a húrok. Ezek kiemelkedő szerepe könnyen megérthető, ha megpróbáljuk kiszámítani, hogy mekkora energiákra van szükség ahhoz, hogy egytől különböző dimenziószámú felületeket hozzunk létre. Az M-elmélet kutatói kimutatták, hogy az egy dimenziótól különböző dimenziószámú p-bránok tömege fordítottan arányos a húrcsatolási állandó értékével.
/A tudósok már a XIX. század utolsó éveiben elkezdtek elektromos és mágneses terekben gondolkodni. A XX. század közepén pedig kiderült; hogy az, amit üres térnek hittek; nagyfrekvenciájú kozmikus energiák szövedéke, más szóval a tér gigászi erők foglalata, amelyek minden talpalatnyi helyet kitöltenek. Üres tér nincs. Az okkult tudomány és a legújabb fizika végül megállapította a térzónák reciprok értékét. Felfedezték, hogy a térzónák nem egyenlő feszültségűek. Wictor Charon/
Minden dimenziónak megvan a maga specifikus ereje, azaz az összes kiterjedt objektum a felírt húrelméletek közelében borzasztóan nehéznek adódik (a Planck-tömegnél nagyságrendekkel nehezebbnek). Így az elemi részecskék fizikájánál ezeknek jelenleg nem sok hasznát fogjuk venni (de másutt igen).
Az M-elmélet viszont túlmutat a húrelméleteken. A határesetek közelében a legkisebb energiájú p-bránok húrként jelennek meg (vagy azzá tekerednek fel), de az elmélet szívében léteznie kell egy olyan paraméter tartománynak, ahol a p-bránok is könnyebbekké válnak, és beleszólnak a hétköznapi részecskék tulajdonságainak alakításába is. Ennek a tartománynak a feltárásáig még nagyon hosszú utat kell megtennie a kutatóknak.
Hogyan birkózik meg az M-elmélet a fekete lyukakkal?
Azt már korábban láttuk, hogyan lesz úrrá a húrelmélet a mikroszkopikus tartományt kitöltő kvantumhab veszélyes fluktuációin. Van azonban még néhány olyan tartomány, ahol a korábbi elméletek érvényességüket vesztik.
Ezek közül a leghíresebb a fekete lyuk rémisztő szingularitása. Itt az általános relativitás elmélete kudarcot vall, ha az eseményhorizonton belüli történéseket próbáljuk megmagyarázni segítségével. Az M-elmélet sajátos módon nyújt segítséget a probléma feloldozásában. A korábban tárgyalt Calabi-Yau tereknek van egy speciális tulajdonsága, amit orbifold-transzformációnak neveznek. Ennek során egy adott Calabi-Yau tér szakítás nélkül átvihető egy másikba, miközben a fizikai törvények sehol sem sérülnek meg. Az orbifold-transzformáció segítségével kimutatható, hogy a Calabi-Yau terek közül sok különböző megjelenése ellenére is ugyanazt a fizikát testesíti meg (hasonlóan a húrok dualitásának elvéhez). Andrew Strominger 1995-ben kimutatta, hogy az a fekete lyukak keletkezésekor zajló folyamat, ami a relativitáselmélet sima háromdimenziós terét elszakította, a Calabi-Yau alakzatba tekeredett extradimenziós tér-időt „mindössze” orbifold-transzformációra kényszeríti. Azaz a fekete lyuk eseményhorizontján nem lép fel végtelen tértorzulás, így nem alakul ki valódi szingularitás. Mindettől függetlenül a hatalmas koncentrált tömeg átszakíthatná a teret, de az M-elmélet arra is megadja a választ, hogy miért nem történik ez meg.
A fekete lyuk anyaga az elmélet szerint parányi húrokból áll. Ezekből a parányi húrokból igen sok préselődik egy igen kis tértartományba, ezért a részecskék gravitációs mezejének energiája összeadódik, és egy olyan igen nagy energiát képviselő három-bránt hoz létre, mely gyakorlatilag beburkolja a fekete lyuk eseményhorizontját (akár a narancsot a csomagolóanyag). Ezen a három-bránon esnek csapdába az egydimenziós anyagi húrok, és többé nem is tudnak elszabadulni. A véges kiterjedés nagyenergiájú objektum jótékonyan megóvja a Calabi-Yau teret attól, hogy a csapdába ejtett anyag nulla méretű kis ponttá (szingularitássá) húzza össze.
10. ábra
AZ ORBIFOLD-TRANSZFORMÁCIÓ
Az S. W. Hawking által felfedezett fekete lyuk „sugárzás” is könnyen magyarázható az M-elmélet keretei között, ha figyelembe vesszük, hogy a fekete lyukat beburkoló három-brán felületén a kvantumos „nyüzsgés” továbbra is meghatározó. A fluktuációk következtében a felület közelében rengeteg virtuális húrpár jön létre, amelyek egyik fele kijuthat a térbe, a másik pedig negatív energiájával csökkenti a brán összenergiáját. Ha a brán kis tömegű, mérete is kicsi, akkor a felületének kvantumos hullámzása nagyobb, gyorsabban sugárzódik szét az energiája. A nagy tömegű fekete lyukak ellenben hatalmas három-bránt hoznak létre, melyen a kvantumos fluktuációk is kisebb mértékűek. Az M-elmélet tehát egyezésben áll Hawking elismert munkájával is.
Végezetül még egy fontos dolgot szeretnék megmutatni az M-elmélet végtelen tárházából. A kvantumhab problematikájánál zárójelben megjegyeztük, hogy a Planck-hossz alatt egyszerűen nem beszélhetünk a tér és az idő létezéséről.
Ehhez a megállapításhoz szintén a húrelmélet összefüggései vezettek el, méghozzá a graviton tulajdonságainak a megértése. Említettük, hogy a Dirac által kidolgozott kvantum-elektrodinamika szerint az elektromágneses vákuumot fotonokból álló diszkrét mező tölti ki. A gravitációs mező azonban a téridő szövedékének görbüléseként nyilvánul meg, tehát a téridő szövedéke nem más, mint graviton rezgési mintázatú húrok rendezett tömege. Nem egyszerű ezt elképzelnünk, de ha a húrelmélet igaz, akkor az egész világegyetem egyetlen briliáns szimfónia, ahol a teret és az időt annak köszönhetjük, hogy „szférák zenéjére” a húrok szigorúan rendezett mintázatok mentén egyszerre járják táncukat. Ebből következően ha olyan mérettartományban vizsgáljuk a világegyetemet, ahol a „rendezett mintázat” nem figyelhető meg (a húr hosszával összemérhető távolságokon), egyszerűen nincs értelme sem térről, sem időről beszélni, hiszen maga a rendezett mintázat hozza létre a teret.
Összefoglaló gondolatok
Tekintsünk vissza a fizika XX. századi történetében tett lenyűgöző kalandozásunkra. Láthattuk, hogy a század elejére megérett a helyzet arra, hogy a lezártnak hitt newtoni világkép alapvető axiómáit megkérdőjelezzék a tudósok. Az évszázad első éveinek elméleti és kísérleti felfedezései két teljesen egyedülálló elmélet kialakulásához vezettek. A relativitás elve megmutatta, hogy a Newton által elképzelt térszemlélet csalóka, és a megfigyelők szimmetriájának feltételei egy négydimenziós rugalmas tér-idő szerkezet létezését követelik meg. A részecskefizikusok az anyag mikroszkopikus tulajdonságait kutatva azt találták, hogy a Newton által feltételezett szigorú folytonosságot sem „támogatja” az anyagi világ. Továbbá az is világossá vált, hogy a részecskék világát nem a szigorú ok-okozati összefüggések, hanem valószínűségi összefüggések irányítják.
Mind a relativitás, mind a kvantummechanika óriási sikereket ért el, de a tudósok nem akartak elődeik hibáiba esni, ezért kutatni kezdték az elméletek érvényességének határait. Hamarosan felfedezték, hogy a megalkotott elméletek bizonyos körülmények között ellentmondanak egymásnak, azaz valami még mindig nincs rendben a modern fizikával. A megoldás keresése a fizika leggyümölcsözőbb korszakát eredményezte. Részint a szerencse, részint a kitartó munka eredményeképpen a század 70-es éveire felmerült, hogy a problémák feloldozásához a newtoni fizika utolsó nyomait, a pontszerű részecske közelítést is át kell adni a múltnak. A húrelmélet tehát szinte mindenben szakított a XIX. századi világképpel. Figyelembe veszi a relativitás elvét, egyesíteni igyekszik a természet minden kölcsönhatását, szakít a folytonossággal és a determinisztikus világképpel, letesz a kiterjedés nélküli részecskék létezéséről, és eddig ismeretlen feltekeredett dimenziókat vezet be. Ennek a sok új elemnek a beépítése teszi annyira megnyerővé a húrelméletet, de ez is a fő problémája. A részletesség ára a számítások bonyolultságának növekedése. A húrfizikusok sokáig el is vesztek a közelítő számítások útvesztőiben, mígnem a XX. század végére a világegyetem szimmetria-tulajdonságainak felismerése segítségével megnyílt az út egy eddig ismeretlen tartomány: az M-elmélet felé.
A húrelmélet tehát nem a fizika fejlődésének a végét hozta el, mint ahogy annyian remélték, hanem valami teljesen új, eddig ismeretlen dolog előtt nyitotta meg az utat. A tudósok ismét hatalmasat léptek előre a világ megismerésében, mégis sokan úgy érzik az M-elmélet hasonló változások előszelét hordozza, mint amilyet annak idején a relativitás elmélet hozott a newtoni fizikában. Ki tudja, hány új, egyre részletesebb képet mutató ablakot lehet nyitni még a valóságra. Lehet, hogy végtelen sokat, de legyen bármilyen különös is az a hely, amelyre a tudósok bukkannak, ne feledjük, ez a világ nem más, mint az univerzum, ahol mi is élünk.”
Csaba Zoltán
Az időszemlélet felszabadításával párhuzamosan meglazul a másik nagy posztulátum zárlat alkotó jellege is. A dolog lényegét tekintve, többé a térszemlélet sem az a börtön, melynek a mechanikai fizika kezdetlegesebb elméletei beállították. Az újból felfedezett pszichikai tér, s a régebbi metafizikai kiterjedés, a biológia térfajták gondolatával egyesítve, eddig megfoghatatlan koncepciók befogadására teszi alkalmassá tudatunkat. A mai fizika elgondolásai alapján joggal feltételezhetjük, hogy nemcsak négy, öt vagy még több, hanem számszerűleg meg sem határozható létszámú koordináta létezik és még állandóan újabbak vannak kialakulóban. /Itt a tér fogalmát meglehetősen lazán kezeli a szerző, több különféle kiterjedéssel kapcsolatos fogalmat szintetizálva./ Ezek a magasabb térkoncepciók pedig az időposztulátum integrációjával együtt az általunk ismert Univerzum minden hibáját kiküszöbölhetik, s a problémákat olyan mértékben oldják meg, amilyen tempóban az egyének szellemi energiái a felső létsíkok félanyagi régióiban kiterjednek. A térszemlélet szinkronizmusa megnyitja az ember útját a hiperkozmikus világok felé. Wictor Charon
– Több gondolkodó is felvetette már, hogy nem lehet újat kitalálni, csak emlékezni. Az igaz, hogy a jelenlegi korhoz, mindig igazítani kell a megfogalmazási rendszereket, de nem lehet figyelmen kívül hagyni írott történelmünk, olyan szegmenseit, amelyek valóban forrásként használnak minden kor újítói. És akkor még nem is tárgyaljuk ebben az összefüggésben a prehisztorikus történelmünk nem letagadható, de konzekvencia nélkül hagyható kulturális örökségeit. – Ez már tényleg sok lenne azoknak, akiknek, – ahogy Szentgyörgyi Albert mondaná, – “befagyott az agyuk”. Charon azt is mondja, hogy Az ezredforduló tudományának részlet-szintézisei csődhöz vezettek, mivel egyetlen koordinátának a törvényeit próbálták kiterjeszteni a Világ egészére. És hogy az új fizikus generációnak nem okoz majd különösebb akadályt, hogy az elődök által okozott problémákra konstruktív megoldások szülessenek.
Az új fizikus generáció, rugalmas hangolódási képességével egyre több mai kutató rendelkezik, bár a hangolódás “hozott” lappangó, nem kifejezetten tudatos fókusz következménye. A több-síkú gondolkodás megismerésével és alkalmazásával viszont ez a problémának nevezhető feladat is automatikusan kiküszöbölődik. – Egyébként meg ezt a “küszöb-törvények” garantálják is. A “küszöb-törvények” az ember szellemi pasportját, hangolódási képességét, frekvencia halmazát jelenti.
Murzsicz András
