Amikor sötét anyagról beszélünk, általában olyan részecskékre gondolunk, amelyek a fizikában jelenleg ismert részecskékkel nem hatnak kölcsön. Mivel nem hatnak kölcsön, nem bocsátanak ki semmilyen elektromágneses sugárzást, és nem is nyelnek el ilyet. A mi számunkra teljesen „láthatatlanok”. Mégis ott vannak elképzelhetetlen mennyiségben jelenleg is körülöttünk. A mai tudományos hipotézisek azonban nemcsak ennek a sötét anyagnak a jelenlétével számolnak, amikor a világegyetem kozmológiai állapotát modellezik, hanem egy úgynevezett sötét energiával is, amely egyfajta Atlasz titánként a világ kupoláját tartja. Más szavakkal: feszítőerőt képvisel a csillagok és galaxisok között, és megakadályozza, hogy a világegyetem teljes anyaga egyetlen gravitációs kollapszussá zsugorodjék. (1. ábra) A Világegyetem gyorsuló tágulását a tudomány emberei jelen pillanatban ennek a „sötét energiának” a számlájára írják.
Jelenlegi tudományos világképünkkel a Kozmosz mai állapota csak akkor magyarázható, ha feltételezzük, hogy a „szemmel látható”, tehát a műszereinkkel érzékelhető részecskék és energiaformák a Világegyetem teljes tömegének mindösszesen 4%-át alkotják (2. ábra).
Ugyanakkor a tudományos elméletek (ide értve a Lambda-CDM elméletet, és a Szuperhúr elmélet továbbfejlesztéseként, M-elmélet néven elhíresült Membrán-modellt), egyetértenek abban, hogy az anyag térben nem különül el, magyarán bármely formája ugyanazt a rendelkezésre álló teret tölti ki. A sötét anyag is a mi közegünkben létezik, csak nem észleljük, mert nem hat kölcsön. Ez pedig az arányok miatt nagyon érdekes. Mert ha elfogadjuk, hogy az általunk ismert anyag és energia (hadronok, leptonok, szabad quarkok, valamint az ismert négy erő) csak a világegyetem tömegének 3-4%-át működteti, akkor azt is feltételeznünk kell, hogy arányuknál fogva a nem érzékelt részecskék az érzékelteknél többszörösen bonyolultabb szerveződéseket alkothatnak és működtethetnek ugyanabban a térben. A modern becslések szerint a sötét anyag a világegyetem teljes tömegének 22-24%-át alkotja, a sötét energia mintegy 73-74%-át. S ez a tömeg itt van velünk, itt mozog körülöttünk anélkül, hogy tudomásunk lenne róla. Ha feltételezzük, hogy az idők során az entrópia folyamata, mint egyetemes törvény, ugyanabba az irányba strukturálta a sötét anyagot is, mint a láthatót, s feltételezzük az ebből eredő negentrópia meglétét is (bizonyos feltételekkor, nyitott rendszerek esetében az entrópia csökkenhet is, lásd az emberi civilizáció összetettségének növekedését az időben, illetve a DNS és az életformák komplexitás-növekedését), eléggé nyilvánvalónak tűnik, hogy a sötét anyag sem lehet amorf és homogén. Ha nem is az általunk ismertekkel teljesen megegyező, de azokhoz nagymértékben hasonló részecske- családokat és kölcsönhatási folyamatokat nyugodtan feltételezhetünk a sötét anyag részecskéi között is (nem tudjuk, mennyi van belőlük). Sőt. Mivel a mérések szerint a sötét anyag a „rendes anyag” mennyiségének ötszöröse, talán nem követünk el nagy hibát, ha azt feltételezzük: sokkal komplexebb struktúrákat alakíthatott ki belőle a természet, mint a „normális” anyagból. Nyilván ez a többletstruktúra nem azért valószínű, mert sötét anyagból ötször több van, hanem mert ez az ötszörös többletmennyiség több részecske vagy részecskecsalád lehetőségének is nagyobb teret enged. Ez viszont már jelentősen bonyolíthatja a szerkezeti összetettséget. Könnyen elképzelhető akár több „anyagi világegyetem” is ugyanabban a térben, ahol jelenleg éppen ülünk vagy állunk. S minderről semmi tudomásunk, mert a világainkat alkotó részecskék egész egyszerűen nem hatnak kölcsön egymással, illetve a műszereinkkel nem kimutatható módon teszik ezt. A tudomány jelenleg is több elméletet alkotott a sötét anyag értelmezésére, ami persze mit sem változott azon a tényen, hogy a nyugati tudósok egyszerűen nem tudják, nem értik, hogyan kellene értelmezniük a sötétanyag- rendszereket. Azt tudják, hogy van sötét (láthatatlan) anyag, és hogy van sötét (láthatatlan) energia. Azonban mostanára eléggé jelentős eltérések mutatkoznak a mérések és a számítások között ahhoz, hogy a standard számítási modellek ne legyenek működőképesek.
A régi hermetikus iratok csupán három különböző világegyetemet különböztettek meg. Akár Kelet-Ázsiát, Nyugat-Ázsiát, Indiát vagy a legrégebbi európai szent szövegeket vizsgáljuk, a hármasságra való utalás kikerülhetetlen. Az európai hermetika, Thoton (3. Kép), Cornelius Agrippán (4. Kép) és más hermetikus és kabbalista bölcseken túl a mai New Age-esekig a dolgok létezését három különböző szinten értelmezi. A kínai taoista bölcsek a halhatatlanság forrását – ahogyan erről Mantak Chia ír – a szellemtest felnevelésében, majd az ebből kiváló lélektest megteremtésében látták. Ez nem csak egy allegória vagy metafora volt, konkrét energetikai gyakorlatokkal célzottan sűrítették a chi-nek nevezett életerőt egy energiatest megformálásába, s életüket ebben a testben folytatták az „anyagi” ledobása után, egészen amíg meg nem alkották a legfinomabb, éterikus testüket. Az európai hagyományban ugyanezt a két síkot asztrális (érzelmi) és mentális (szellemi) világként tételezték fel, melyekbe a kiválasztott bölcsek alkalmanként utazásokat is tettek.
Hosszan lehetne sorolni azokat a kultúrákat, amelyek hasonló világképpel rendelkeznek, én most csak a két legtávolabbit hoztam fel példának. Az a közös bennük, hogy a világ háromféle állapotát három különálló rendszerként képzelik el, amelyek nem hatnak kölcsön egymással. A fizikai test érzékszervei nem képesek érzékelni az asztrális világ eseményeit, és az asztrális világ kavargó örvényei sem látják a mentális világ letisztult rezgéseit. A legtöbb ilyen iromány – tekintet nélkül rá, hogy mennyire régi –, abban is egyetért, hogy az ember a halála után közvetlenül az asztrálvilágba jut, amely egy szinttel az anyagi világ fölött helyezkedik el, s egy szinttel a hihetetlenül finom rezgésekből álló, mindent kitöltő mentális világ alatt. De nem azért jut ide, mert egyfajta transzmutáció történik. Nem új alakot vesz fel, hanem csak ráébred valamire, ami mindig is benne volt. E régi szövegek szerit ugyanis e hármasság egyetlen térben egyszerre létezik, azaz az emberi lénynek egyszerre van anyagi, asztrális, vagy pszichikai és mentális teste. Ugyanabban a térben és ugyanabban az időben. A halál pillanatában mindössze a szemléletmód változik meg, a kölcsönhatás módja. A mentális világ a legfinomabb rezgési sík e szemléletmódok szerint. Ezek a régi szövegek – és főleg Wictor Charon írásai – egyfajta energiáról is beszélnek ugyanakkor, ami a világban egyenletesen és mindenhol jelen van. Mindnyájan olyan energiát értenek alatta, ami megteremti mindazt, ami csak létezik benne. Néhány szövegben csak Istenként értelmezik.
Bihari Péter
