A tudat fejlődése Krizis vagy növekedés?

Igen, atomizált világban élünk. Kevésbé ismertek azonban azok a valós társadalmi és lelki folyamatok, melyek ezt az állapotot létrehozták.
Még kevésbé a differenciáltan, széles látókörű tudással megfogalmazott alternatívák a továbbfejlődésre. Emberek sokasága egyedül próbál új megoldásokat találni önmaga számára, néha titokban, szinte rejtőzve társadalmi szerepe mögött, máskor láthatóan félrevonulva a szociális élet színtereitől.

Az orvostudomány, a pedagógia, a pszichológia, a joggyakorlat és sok más tudomány jelzése az egyes emberről mind megegyeznek abban, hogy nehézségeket, rossz működést, egészséges egyensúlyból való kimozdultságot írnak le, hozzátéve azt, hogy saját kompetenciájuk körében az adott problémát nem lehet kielégítő mértékben megoldani, ahhoz átfogó változásra és változtatásra van szükség.

(Válások, a gátlástalan szerzési vágyból fakadó gazdasági bűncselekmények, alkoholizmus, a daganatos megbetegedések számának növekedése, a tanárokkal szembeni atrocitások, a haszonelvűség behatolása a hagyományosan szociális érzékenységet igénylő helyzetekbe, a kiskereskedők tönkremenése a plázák környékén stb., stb.)
A jelenségek egy másik típusa azt az erőfeszítést mutatja, hogy az emberek vagy egyes társadalmi csoportok keresik a megoldást, szeretnének boldogabbak, nyugodtabbak, jobbak lenni, valami hasznosat tenni másokért és Földünkért. Ide sorolhatjuk az öngyógyítás igényének megjelenését, az érdeklődést más kultúrák hagyományai iránt, a környezetvédelmi mozgalmakat, a béketüntetéseket, a pszichoterápia elterjedését, a tudatosabb életvitel kultiválását, a spiritualitás újfajta megjelenési formáit stb.

Új társadalmi szükségletek

Az elmúlt évtizedekben felerősödött az a gondolat, hogy az összefogás, a szolidaritás új útjait kell megtalálnunk. Soha nem látott méreteket öltött a spontán vagy szervezett csoportos együttlétek száma, és a kommunikáció új útjait dolgozzák ki. Lassú, szívós munkával számtalan társadalmi erőfeszítés történik a világ menetének befolyásolására, a globalizáció, a háború, az éhezés, a negatív társadalmi jelenségek kárainak enyhítésére. Tapasztaljuk azt is, hogy ezek az erők kapcsolatokat keresnek egymással, hálózatokat alakítanak és tudatosan használják az együttműködés különböző formáit céljaik elérésére. A másik fontos változás, hogy míg régebben a harc paradigmájával volt leírható a megoldás felé tett lépések sorozata (például békeharc, vagy küzdelem a betegségek ellen), ma egyre inkább párbeszédet kezdeményeznek a korábbi ellenféllel, a megértésben és a közös cselekvésben látják mind többen a problémák megoldásának kulcsát.
Az élet külső színterei mellett sokan felfedezik maguknak a belső világot is. Jelentőséget tulajdonítanak élményeik tudatosabb feldolgozásának, keresik életük értelmét, és személyes változásokkal mennek elébe a külső eseményeknek. Felfedezzük, hogy bensőnkből is szól egy hang, mely ösztönöz, inspirál, hogy nemcsak biogépek vagyunk, mely a külvilág eseményeire reagál. Rádöbbenünk arra, hogy az élet ajándék, melyet kaptunk őseinktől és tovább kell adnunk utódainknak. Nem mindegy azonban, hogyan tesszük ezt, az élet minőségének megnőtt az értéke, melyet keresünk, és ha megtaláltuk, ápoljuk.

Alapvető hiányérzetet fogalmaznak meg sokan. Egyre kevésbé elégítenek ki minket azok az értékek, melyeket a jelenlegi magas fokú technikával átjárt, és túlságosan kényelmessé tett életet kínáló nyugati civilizáció állít a középpontba. Az élet színe halványul el, az energiáink forrása apad el, valami, ami nagyon lényeges, nélkülözhetetlen, ami több, mint egy érzés, csúszik ki a kezünk közül. Hiába írjuk le, az nem hozza vissza, a tudatosság, a törekvés egyaránt kevés ahhoz, hogy újból felleljük. Mégis törekszünk, mégis keressük, mert ha feladnánk még ezt is, végérvényesen belenyugodnánk saját létezésünk értelmének hiányába. Sokan, sokféleképpen megfogalmazzák ezt napjainkban is, mint ahogy évezredek óta oly sokan. Manapság azonban a kollektív szorongás egyetemes érzéssé válik, és a válságnak megélt helyzetből egyre többen keresik saját kivezető útjukat, saját megoldásukat.

Új paradigma: a korlátozottság

A felsorolt problémák és az emberi lehetőségek találkozási pontjaiban erőteljes változások zajlanak, amit elsősorban azzal jellemezhetünk, hogy a nyugati civilizáció alapfeltevéseire kérdeznek rá. A Föld egy zárt rendszerré vált, mivel elértük határait. Eddig minden civilizáció számára alapvetően két út nyílt meg: fenntartó vagy terjeszkedő társadalmak voltak. Most jelent meg az új paradigma: a korlátozottság. Erre a kihívásra egy olyan civilizációnak kell reagálnia, mely lényegi alapjának tartotta a határtalan, sőt növekvő ütemű terjeszkedést. Nem csoda, hogy minden olyan helyzetet, melyet úgy érzékel, mint ami a növekedésének az útjában áll, frusztrációnak él meg. A frusztráltság pedig harag és tehetetlenség érzésekkel jár együtt, és előhívja azokat a megoldásokat, melyek eddigi történelme során mindig beváltak: az erő fitogtatását vagy használatát a korlátozó tényezővel szemben. Most a válság mélységét azzal lehet jellemezni, hogy magát a reakció módját kell megváltoztatni. A megoldás csak egy lehet: belenyugodni a korlátozottság tényébe, és új életstratégiákat kialakítani.

Így jutunk el gondolatmenetünkben ahhoz a kérdéshez, hogy milyen is ma az egyes ember helyzete a társadalomban, melyen most elsősorban az európai, amerikai és ezekhez hasonló színvonalú társadalmakat értem. Mit jelent az egyes ember szabadsága, hogyan éli meg a közös sorsot ma valaki, és milyen lehetőségei nyílnak a cselekvésnek? A mai társadalmi valóság az emberi méltóságot, a létezést, a szociális érzékenységet, az autonóm gondolkodást és viselkedést, a következetes felelősségvállalást, az altruista cselekvést, vagyis a fejlett lelki élet értékeit nem tudja érzékenyen megkülönböztetni, nem preferálja, ezért nem is tudja továbbadni. A haszonelvűségre silányított közgondolkodás legalább annyi kárt okoz a társadalomnak a valóságban, ha nem többet, mint a külső szabadság megnyirbálása.

Az egyes ember szabadsághoz vezető egyik fontos lépése ma az, hogy felismeri, hogyan eshet áldozatául annak a manipulációnak, melyet a gazdasági élettel összefonódott államhatalmak és azokat összefogó szervezetek nyomása fejt ki a “fejlődés” erőltetésével. A szabályozás adminisztratív oldala olyan fokú, ami alól kibújni ma már csak kriminális eszközökkel lehet. Az egyetlen nyitva maradt lehetőség befelé és felfelé vezet: a személyes növekedés, az emberi lehetőségek belső kibontakoztatása felé. A tudatosan vállalt önkorlátozás megszünteti a manipulálhatóság alapját: már nem vagyunk a kívülről felkorbácsolt vágyaink rabjai. Az autonómia felismerése növeli a lelki fejlődés lehetőségeit, és motiválttá teszi a személyt arra, hogy energiát, időt, sőt pénzt áldozzon arra a munkára, melyet a személyes növekedés igényel. A belső ösvény, melyen a belső szabadság felé haladunk, egyre tudatosabbá válik, és számtalan pozitív visszajelzéssel megerősíti az úton járókat. A személy függetlensége a társadalom manipulativ hatásaitól fokozatosan növekszik ezen a módon, míg kialakul és megerősödik a belső célok külső oldala is, mely összeegyeztethető a társadalmi helyzettel.

Az emberi képességek növekedésének ez az útja rengeteg hibázással, fájdalommal, tévedéssel jár, éppen úgy, mint a gyors, külső változások időszakában a társadalom élete. Jó példa erre a forradalom, mely a társadalmi paradigma megváltoztatásának egy nagyon gyors, de rengeteg kiszámíthatatlan folyamatot is magával hozó formája. Nem véletlen, hogy az emberiség jelenlegi fejlődési mintázatát úgy írják le, mint a tudat forradalmát. Ami történik, az ember szellemi teljesítményének csúcsa: annak a társadalomnak a kereteire kérdez rá, melynek gyermeke. Ezt csak akkor tudja megtenni, ha bizonyos fokú függetlenséget ér el, ha képes észrevenni saját rendszerének kereteit. Ennek útja saját határaink felismerése és fokozatos meghaladása. Elég feltekintenünk a csillagos égre, hogy észrevegyük: nem vagyunk azonosak azzal az Énnel, melybe olyan sokszor beleveszünk. Többek vagyunk, mint munkások vagy igazgatók, mint férjek vagy szeretők, többek vagyunk a testünknél és az érzelmeinknél is: a kozmosz autonóm részei vagyunk.

Személyes növekedés együttműködéssel

Ezeken a gondolatokon eltöprengve mindenkinek saját válaszát kell megtalálnia. Néhányan arra az elképzelésre jutottak, hogy ezt a belső fejlődést össze lehet kapcsolni egy társadalmi közeg kialakításával, mely elismeri ezeket a személyes, szociális és kozmikus értékeket. Az a természetes kiscsoport, mely referenciaként mindannyiunk számára életbevágóan fontos, a család és az összetartó aktív baráti közösség. Ha ezekben a szociális helyzetekben a lényegi értékekben egyet tudunk érteni, már kapunk annyi támogatást, mely fejlődésünkben megerősít, és megadja a növekedéshez szükséges biztonságot, szeretetet és érzelmi támaszt. A következő szociális egység az az együtt lakó, közösséget alkotó csoport, ahol az együtt élés lehetővé teszi a valódi, teherbíró emberi kapcsolatok kialakulását, melyek még áttekinthetőek mindenki számára, de már elegendő létszám van jelen a szükséges változatossághoz is. Ez egy-kétszáz ember, mint például a hagyományos paraszti közösségek létszáma volt. Ennyi ember egyetértése az alapvető értékekben lehetővé teszi a békés együttélést, és a közösség erejének kialakítását. Ebben a személyes és a csoport-tudatosságnak a jelenlegi átlagnál magasabb szintje elengedhetetlen feltétel.

Miért fontos a közösség ereje? Hiszen láttuk, hogy a személyes növekedéshez elegendő a belső autonómia, vagy a szűkebb értelemben vett kiscsoport. Ezek szükséges feltételek az új típusú közösségnek a kialakításához, de itt nem állunk meg: társadalmi alternatívát is szeretnénk kialakítani. Sok-sok embert ismerünk, akik a személyes emberi fejlődés csúcsát képviselik, és mintát nyújtanak millióknak. Ennél sokkal kevesebb kiscsoportot ismerünk, mely ezeket az értékeket megvalósítja: vannak szeretetben együtt élő családok, spirituális vagy valamilyen szellemi érték körül szerveződő kiscsoportok, melyek meg is valósítják a hirdetett értékeket. Elenyésző azonban az ennél nagyobb csoportoknak a száma a mi társadalmi körülményeink között, így nem tud megmutatkozni, a társadalmi fejlődésnek milyen lehetőségei fognak majd megnyílni. Ezekre számtalan utópisztikus elgondolás született, de ezek ritkán és rövid időre valósultak meg.

(Ilyen volt az 1956-os forradalom első hetének kibontakozó hatalmi szervezete, vagy az elmúlt évtizedekben a skóciai Findhorn, a japán Yamagishi közössége.) Egy ilyen méretű, autonóm gazdaságot is megvalósító társadalmi kísérlethez fontos feltétel a közösség ereje, mely magát a közösséget és minden egyes tagját is át tudja segíteni a szükségszerűen bekövetkező nehézségeken.

A csoport együttélésének legfontosabb kérdése az az érték- és szabályrendszer, mely a gyújtópontban áll. Ehhez érdemes megvizsgálni, hogy a tartósan életképes csoportoknak melyek voltak az értékei, szabályozó mechanizmusai. Ennek alapján néhány lényeges elemre szeretnénk javaslatot tenni. Mindazok a hagyományos társadalmak, melyek modellként szolgálhatnak ehhez, az egyes emberek én-tudata szempontjából jelentősen más lelki és társadalmi állapotot valósítottak meg. A személyes én mai európai értelemben vett alakja nem alakult ki más társadalmakban, illetve a hagyományos feudális európai társadalmakban. A társadalomtól közvetlenül kapta a modellezési és kibontakozási folyamatokon keresztül a személy azokat az értékeket és szabályokat, melyek sok generáción keresztül biztonságos továbbélést biztosítottak a népnek, de ettől eltérő személyes fejlődés nem volt lehetséges a mindennapi életben. Akik mégis az egyéni fejlődést választották, azok számára jól kidolgozott spirituális, szellemi és érzelmi gyakorlatokon keresztül, egy személyes mester támogatásával és vezetésével volt erre lehetőség. A társadalom a legtöbb ilyen személyt megbecsülte, és tudásukat társadalmilag hasznosította különböző visszacsatolási folyamatokon át. Ilyen személyek például a sámánok, gyógyítók, jövendőmondók, varázslók, papok és szerzetesek, remeték.

A mai modern civilizációban széttörtek a hagyományok, és ezzel a személy viselkedését korlátozó akadályok is. Egyúttal azonban a megtámasztó funkciójuk is elveszett, mely a személyes problémákban segítséget jelentett, viselkedéses mintát és az érzelmi reagálás lehetőségét nyújtva. A változás Nyugat-Európában évszázadok alatt ment végbe, míg innen hatóterületét kiterjesztve, egyre rövidebb idő alatt zajlik le. Ez azt jelenti, hogy az alkalmazkodás mértéke fajlagosan növekszik, ami a társadalmi anomáliák és a személyes életproblémák rohamos növekedését idézi elő. A következményeket számtalan elemzésnek vetették alá, melyeket fő gondolatmenetünkben most nem idézünk. Amire szükségünk van, az az én-élmény kibontakozása, megerősödése, differenciáltabbá válása. Ha a lelki fejlődésnek ezen a szintjén megreked a személy, és más lelki funkciói nem fejlődnek párhuzamosan, az én-tudatból könnyen válhat túlzott ön-tudat és ebből önzés. Ezért egy egészségesen működő társadalomnak érdeke a személy további fejlődése a lelki teljesség irányába.

A fenti gondolatmenet alapján megtalálhatjuk azt az eszközt, ami segít a személynek a további kiteljesedésben, és amely egyúttal az én-tudatot kompenzálja, kiegyenlíti.Ez pedig a tudatosan önmagunkon végzett belső munka, melynek eredménye egy magasabb fokú tudatosság, képességeink fejlődése, lehetőségeink, szabadságunk növekedése. A korábban leírt társadalmiasított manipulatív hatások éppen ezt a félúton megállt én-tudatot veszik célba, felkeltve, felerősítve az önző viselkedést, mely az idő teltével saját személyét és a társadalmat magát is rombolja. A pozitív visszacsatolás elve alapján végül ezek a folyamatok önmaga börtönébe zárják az egyént, elidegenedve társaitól, a természettől és önmaga valódi természetétől is. Ezt igazolja az a hihetetlen méretű érdeklődés is, mely az önmegvalósítás primitívebb vagy minőségibb formái iránt megnyilvánul.

A tudatosság jelentősége

Az én-tudat egészséges továbbfejlődésének külső színtere éppen egy olyan nagyobb csoport lehet, melyet az előbbiekben mint kívánatos, de mai társadalmunkból hiányzót írtunk le. Egy ilyen csoportban való élet olyan szellemi, szociális és érzelmi helyzetet teremt, ahol az egyén valóságnak éli meg a csoporthoz tartozást, melyhez nemcsak érdemes, de jó is tartoznia. Az alkalmazkodás egy ilyen helyzethez nem a megfosztottság hiány-állapotát hozza létre, hanem a további növekedés lehetőségét.

A csoport ugyanis többre képes, mint az egyes ember, aki így a csoporton keresztül jut további energiákhoz, a növekedés új állomásához.
A személynek önmagától kell, érlelődése közben eljutnia ahhoz a gondolathoz, hogy a tudatosan vállalt önkorlátozás az út a belső szabadság növekedéséhez.

Szabadságról csak ott beszélhetünk, ahol legalább két lehetőség közül lehet választani. Amíg vágyainkat, indulatainkat, elképzeléseinket olyan erős késztetésként éljük meg, hogy azonnal eleget szeretnénk ennek a motivációnak tenni, addig még nem adatott meg a választás, szabadságról nem beszélhetünk. A tudatos önkorlátozás tehát egy belső felismerésen és egy szabadságban meghozott döntésen alapszik. Nem vagyunk a külső manipulációnak, és öntudatlan érzéseinknek sem kiszolgáltatva: énünk megtett egy újabb lépést a belső kiteljesedés útján, – növekedett a tudatossága.

Az így felfedezett két érték, a magasabb tudatosságú én és a csoporthoz való alkalmazkodás egymást kiegészíti.

A kettőt összefoglalhatjuk azzal a képpel, hogy ha egy személy irányultsága önmagánál nagyobb cél felé fordul, akkor cselekedeteinek eredményeképpen a boldogság mintegy melléktermékként jelenik meg a magasabb életminőséggel.

Orosz Katalin