A lángelméjű matematikus, Cantor meghibbant, mert ki akart törni a világegyetemből: azon töprengett, mi az a nagy szám, amelyik nagyobb a világegyetemben elképzelhető legnagyobb számnál, azon töprengett, milyen lehet az a fogalom, amelyet a világegyetem nem tud betölteni. A legeslegutolsó ajtót az analógiás értelem sem tudja kinyitni. Kevés szöveg ér fel ahhoz a metafizikus mélységű szöveghez, amelyben H. P. Lovecraft megpróbálja leírni a szuperéber ember elképzelhetetlen kalandját, akinek sikerül résnyire nyitnia ezt az ajtót, és aki azt állítja, hogy be is csusszant oda, ahol Isten a végtelenen uralkodik…
Tudta, hogy volt egy bizonyos Randolph Carter Bostonból, ám hogy éppen ő volt-e az – ő, aki most puszta töredéke, kristálya egy entitásnak a Végső Kapu határán túl -, vagy valaki más, ebben nem volt bizonyos. Énje megsemmisült, de ő – ha beszélhetünk egyáltalán az individuális lét tökéletes semmisségének fényében erről a fogalomról, hogy ő – ugyanakkor valami megfoghatatlan módon egész csoportnyi énként volt tudatában önmagának. Mintha teste váratlanul az indiai templomokon látható sokkezű, sokfejű istenségek egyikéhez vált volna hasonlatossá, s rémülten figyelte a rengeteg alakot, hátha megleli köztük eredeti énjét, önmagát, ha ez (fönségesen rémisztő gondolat) létezik még, s nem olvadt egybe más megtestesülésekkel.
Ekkor, mintegy megszakítva e kétségbeejtő elmélkedéseket, Carter kapun túli töredéke kiszakadt nyugvópontjáról, s a rémület nadírjából a torokszorító, éjfekete rémület mélyére zuhant. Ezúttal külsőleges volt az élmény, a személyiségnek valamiféle ereje, mely egyszerre átjárta, szemben állt vele, bekerítette őt, s helyi jelenlétén túl mintha része volna önmagának, s ugyanakkor betöltené a tér s az idő egészét. Nem látott semmit, de a létezés érzete, az összetett egyediség, ittlét, s végtelenség riasztó fogalmai a rémület olyan bénító erejét vetették ki magukból, hogy nem volt az a Carter-töredék, aki valaha is el tudott volna képzelni ehhez hasonlót.
A kvázi-Carter e rettenetes csoda szemléletében megfeledkezett a rémületről, melyet énjének megsemmisülése váltott ki. Egység volt ez a sokaságban, sokaság az egységben, a határtalan lét és az én sokasága és egysége, mely nemcsak a tér-idő kontinuummal volt azonos, de rokona volt a lét sodró lendületét kiváltó eleven lényegnek, ennek a végső sodrásnak, mely határtalan, s sem a képzelet, sem a matematika nem ragadhatja meg. Talán a Yog-Sothoth volt ez, melyről bizonyos titkos földi szekták suttognak, s aki más néven is előfordul, vagy a Túllevő, akit Yuggoth keresztesei imádnak, s akit a spirálköd gomolygó elméi lefordíthatatlan jelről ismernek fel. A Carter-kristály azonban villanásnyi időn belül felismerte, mily töredékesek ezek a fogalmak, s mily távol esnek a lényeg megragadásától.
A Lény most perzselően forró, dübörgő hullámokat zúdított a Carter-kristályra, melyek szinte kibírhatatlan fájdalmakat okoztak neki. Túlvilági ritmusuk az ősök különös hintázó mozgását idézte, s az Első Kapun túli titokzatos térség irdatlan remegő fényeit. Mintha napok, világok, univerzumok esküdtek volna össze, hogy minden erejükkel egyetlen pontra zúdulnak, s magát a helyet semmisítik meg iszonyú támadásukkal. De a hatalmas rémület maga is megsemmisített egy halványabbat, mert a hullámok, úgy tetszett, elzárják Carter kapun túli énjét rengeteg másától, s visszaadják neki önnön egységének illúzióját. A hullámok lassanként szavakká alakultak, melyeket megértett, alábbhagyott a rémület és a szorongás. A félelem tiszta csodálattá változott, s ami az imént még a blaszfémia határát súrolta, az most kimondhatatlanul nagyszerűnek tűnt fel előtte.
– Randolph Carter – hallotta a nevét -, planétád felszínén lakozó manifesztációim, az ősök küldtek téged ide, mivel visszatérni látszottál kicsinyes álmodozásaid birodalmába, melyet elhagytál egykoron, ám a benned lakozó szabadság nagyobb, nemesebb vágyakat, érdeklődéseket ébreszt benned. Hajódat az aranyszínű Oukranosra vezényelted, hogy felkutasd az elefántcsonttól súlyos Kled ismeretlenségbe hullott városát, s elfoglald Ilekvad opáltrónját, melynek tornyai s megszámlálhatatlan kupolái a te földed, s minden anyag előtt ismeretlen égbolton tündöklő bíbor csillag felé törnek. Most, hogy két kapun is túl vagy, még messzebbre kívánkozik lelked. Nem menekülsz gyermekként édes álmaidhoz a durva valóság elől, hanem érett férfivággyal a végső s legbensőbb titkok megfejtésére törsz, amely leg-lényege minden látszatnak s álomnak.
Célod nemesnek találtatott, s kész vagyok megadni neked, mit eddig csupán tizenegy földlakónak, s ötnek azok közül, akiket ti férfinak neveztek, vagy legalábbis hasonlatosak ahhoz. Hamarosan felfedem előtted minden rejtélyek legvégsőbbikét, melynek puszta látványa is megöli a készületlen lelket. Ám mielőtt megláthatnád a titkok végső teljességét, megengedem, hogy válassz: s ha úgy akarod, visszatérj a két kapun túlra, anélkül hogy fellebbent volna szemeidről a fátyol…
De térjünk vissza kiindulópontunkra. Nem azt mondjuk: az agy tágas, csendes részében van egy analógiás elektronikus gép. Azt mondjuk: mivel vannak aritmetikai gépek és analógiás számítógépek, miért ne képzelhetnénk el, hogy értelmünk hétköznapi működésén kívül létezik felsőbbrendű működés is? Vagyis az értelemnek olyan jellegű tulajdonságai is vannak, mint az analógiás számítógépnek?
Összehasonlításunkat persze nem kell szó szerint érteni. Ez csupán kiindulópont, indítóállvány az értelem még vad, még alig feltárt régióiba. Meglehet, hogy ezekben a régiókban hirtelen felragyog az értelem, és megvilágítja az univerzum általában rejtett dolgait. És ha igen, hogyan jut el az értelem azokba a régiókba, ahol maga is varázslatossá válik? Milyen műveletek szükségesek ehhez? Nem azt mondjuk, hogy tudjuk. Azt mondjuk, hogy talán a varázsló- és vallásos szertartásokban, a különleges eseményeknek, a szellem fantasztikus pillanatainak szentelt hatalmas régi és újkori irodalomban száz meg száz töredékes leírás szerepel, amelyeket csak össze kellene gyűjteni, össze kellene hasonlítani, hátha kiderül, hogy bennük rejlik az elveszett módszer – vagy a jövendő módszere.
Lehetséges, hogy az értelem olykor véletlenül súrolja ezeknek a vad régióknak a határát. A másodperc törtrészére bekapcsolja azokat a magasrendű gépezeteket, amelyeknek ködösen érzékeli a zúgását. Ilyen az én lemosogatórongy-történetem, ilyenek a „parapszichológiai” jelenségek, amelyek annyira megdöbbentenek bennünket, ilyenek azok a rendkívüli és nagyon ritka szellemi fellángolások, amilyeneket a finom lelkű emberek legnagyobb része életében egyszer, kétszer vagy háromszor tapasztal, rendszerint zsenge korában. De nem marad belőle semmi, talán csak egy pici emlék.
Ha át tudnánk lépni ezt a határt (vagy ahogyan a hagyományos szövegek nevezik: „éber állapotba mennénk át”), sokkal nagyobb eredményt érhetnénk el, és úgy látszik, ez az átmenet nem lehet a véletlen műve. Minden jel arra vall, hogy az átlépéshez hatalmas külső és belső erők összpontosítása és irányítása szükséges. Nem képtelen álom, hogy ezek az erők rendelkezésünkre állnak. Egyszerűen nem ismerjük a módszert. De nem is olyan régen még az atomenergia felszabadításának módszere sem állt rendelkezésünkre. De úgy tetszik, ezek az erők csak akkor jutnak a birtokunkba, ha egész lényünkkel igyekszünk összegyűjteni őket. Mi mást mondanak az aszkéták, a szentek, a kuruzslók, a látnokok, a költők és a zseniális tudósok? Erről ír egy modern amerikai költő, William Temple is: „Semmilyen különleges felfedezés nem lehetséges, ha maga a lét nem teljes egészében a felfedezés eszköze.”
Térjünk vissza tehát a hasonlatunkhoz. A „hadikutatás” a második világháború alatt született. Ahhoz, hogy e módszer szükségessége kiderüljön, „olyan kérdéseknek kellett felvetődniük, amelyek józan ésszel és tapasztalati úton felfoghatatlanok”. Ekkor a hadvezetőknek a matematikusokhoz kellett fordulniuk: „Ha valamilyen helyzeten nyilvánvalóan bonyolult szerkezete és szemmel látható alakulása miatt a szokásos eszközökkel nem tudunk úrrá lenni, megkérjük a tudósokat, tekintsék olybá ezt a helyzetet, mint ahogyan a maguk szakterületén a természet jelenségeit, s alakítsák ki belőle az elméletet. Elméletet gyártani egy helyzet vagy egy tárgy alapján annyi, mint elképzelni az elvont modellt, amelynek tulajdonságai szimulálják a tárgy tulajdonságait. A modell mindig matematikai. Közvetítésével a konkrét kérdések matematikai tulajdonságokká alakulnak.” Olyan tárgy vagy helyzet „modelljéről” van szó, amely túlságosan új vagy túlságosan bonyolult ahhoz, hogy az értelem teljes valóságában fel „ tudja fogni. „Az alapvető hadikutatásban ilyenkor az a célszerű, ha elektronikus számítógépet építünk, amely megvalósítja ezt a modellt. A szabályozógombokat nyomogatva, és figyelve működését, minden kérdésünkre választ kaphatunk, amelyeknek kedvéért a modellt létrehoztuk.”
Ezeket a meghatározásokat egy műszaki közlönyből idéztük. Az „éber ember” képéhez, a „mágikus” szellem megértéséhez sokkal fontosabbak, mint a legtöbb okkultista ihletésű mű. Ha a modellt bálvánnyal vagy jelképpel helyettesítjük, és a számítógépet az agy illuminatív működésével vagy hiperéber állapotával, láthatjuk, hogy az emberi megismerés titokzatos útja – amelyet a pozitivista XIX. század hívei tagadnak – valódi és nagyszabású út. A modern technika súgja, hogy annak tekintsük.
„A vallásos hagyományokban, a műtárgyakon, a népmesékben és népszokásokban megtalálható jelképek, talányos jelek és titokzatos kifejezések azt bizonyítják, hogy mind Keleten, mind Nyugaton elterjedt az az általános nyelvezet, amelynek történelmen túli jelentése, úgy tetszik, magában a létezésünkben, ismereteinkben, értékeinkben gyökerezik.” Mármost mi a jelkép, ha nem valamely valóság, szerkezet elvont modellje, amelyen az emberi értelem nem tudott teljesen úrrá lenni, de megpróbálja felvázolni „elméletét”?
„A jelkép a valóság egynémely arculatát – a legmélyebbeket – mutatja, amelyek végképp kifognak ismereteinken.” Amint a matematikus egy józan ésszel fel nem érhető vagy sose tapasztalt tárgyból vagy helyzetből kiindulva megalkotja a „modellt”, a jelkép tulajdonságai az ily módon elvontan ábrázolt tárgy vagy helyzet tulajdonságait szimulálják, amelyeknek alapvető arculata rejtve marad. Ekkor kellene bekapcsolni az elektronikus számítógépet, amely a modell alapján működne, és akkor a jelkép elárulná a benne rejlő valóságot, és feleletet adna azokra a kérdésekre, amelyek kedvéért létrehozták. Úgy gondoljuk, az emberben van egy ilyenfajta gép. Talán valamilyen, még nem eléggé ismert agyi vagy lelki magatartás működésbe hozhatja. Minden aszketikus, vallásos, mágikus technika erre az eredményre látszik törni, és valószínűleg erre céloz a hagyomány, amely az emberiség egész történetén végighúzódva, „éber állapotot” ígér a bölcseknek.
Vagyis a jelképek talán a gondolkodó emberiség eredetétől fogva meglévő elvont modellek, amelyek kulcsot adhatnának nekünk a világegyetem mélyszerkezeteinek megfejtéséhez. De vigyázat! A jelképek nem magát a dolgot, nem magát a jelenséget ábrázolják. De helytelen volna azt gondolni, hogy tisztán és pusztán sémák. A hadikutatásban a modell nem valamely ismert dolog kicsinyített vagy egyszerűsített modellje. Egyszerűen lehetséges kiindulópont a dolog megismerése érdekében. Méghozzá olyan kiindulópont, amely a valóságon kívül helyezkedik el: a matematika világában. Az erre a modellre épült számítógépnek kell majd elektronikus transzokba esnie, hogy gyakorlati válaszokat kapjunk. Ezért teljesen érdektelenek azok a jelképmagyarázatok, amelyekkel az okkultisták pepecselnek. Úgy kezelik a jelképeket, mintha azok a köznapian működő értelemmel felfogható vázlatok volnának. Mintha közvetlenül ezekből a vázlatokból visszakövetkeztethetnénk valamely valóságot. Évszázadok óta így töprengenek az andráskereszten, a szvasztikán, a Salamon csillagon, de hiába, ez a tevékenységük nem vitte előbbre a világegyetem mélyszerkezetének tanulmányozását.
Az értelem felséges megvilágosodásának révén Einsteinnek sikerült megsejtenie (nem tökéletesen értve, elsajátítva, megszelídítve) a tér-idő összefüggést. Amennyire értelmünkkel felfogható ez a felfedezés, meg amennyire sikerült saját megvilágosodott képzeletéhez visszakövetkeztetnie, a X jelet vagy az egyezményes triédert használja. De ez a rajzolat nem a valóság vázlata. Közönségesen nem használható. Afféle „kelj fel és járj!” a fizikai-matematikai ismeretek összességében. És még ha valamely hatalmas agyban működésbe lép is ez az egység, csak azt sikerül azonosítani, amit a triéder felidéz; az univerzumba, ahol az ábrával jelölt törvény megvalósul, nem sikerül átjutnia. E lépés megtétele után azonban megtudhatjuk, hogy létezik az a másik világ.
Meglehet, hogy minden jelkép ugyanilyen. A fordított szvasztika vagy horogkereszt, amelynek eredete a legtávolabbi múltba vész, talán annak a törvénynek a „modellje”, amely mindenfajta rombolást szabályoz. S talán valahányszor anyagi vagy szellemi pusztítás zajlik, az erőviszonyok talán megfelelnek ennek a modellnek, ugyanúgy, ahogyan a tér-idő kapcsolat megfelel a triédernek.
Ugyanígy – tudjuk meg Eric Temple Bell matematikustól – a spirális minden fejlődés mélyszerkezetének a „modellje” lehet (az energia, az élet, a tudat fejlődésének). Az is lehet, hogy „szuperéber” állapotban az agy tud úgy működni, mint egy számítógép a betáplált modell alapján, és ily módon a szvasztikából kiindulva eljut a rombolás egyetemes szerkezetéig, a spirálból kiindulva pedig a fejlődés egyetemes szerkezetéig.
A jelek, a jelképek talán szellemünk felsőbbrendű gépezetének szánt modellek arra az esetre, ha értelmünk a köznapitól eltérő síkon működik. Köznapi állapotában értelmünk talán a legfinomabb csücskével rajzolja meg azokat a modelleket, amelyek révén a felsőbbrendű szintre átjutva, magáévá tudja tenni a dolgok végső valóságát. Amikor Teilhard de Chardin kitűzi a maga „Ómega pontját”, talán a fejlődés végső fokának „modelljét” példázza. De ahhoz, hogy érezzük ennek a pontnak a valóságát, hogy a maga mélységében megéljük a mégoly kevéssé elképzelhető valóságot, ahhoz, hogy a tudatunk beépítse ezt a valóságot, tökéletesen a magáévá tegye -ahhoz, hogy végső soron a tudat maga „Ómega ponttá” váljék, és felfogja mindazt, ami ezen a ponton felfogható: a földi élet végső értelmét, a tökéletes szellem kozmikus sorsát bolygónk idejének végeztén túl; ahhoz, hogy megvalósuljon az átmenet a gondolatból az ismeretbe, valamilyen más intelligenciának kellene működésbe lépnie. Nevezhetjük analógiás értelemnek, nevezhetjük misztikus megvilágosodásnak, nevezhetjük a tökéletes megfigyelés állapotának.
Ugyanígy talán az örökkévalóság gondolata, a transzfinit gondolata, az Isten gondolata stb. a mi „modellünk”, és arra való, hogy értelmünk más területén, általában szunnyadó területén hozzásegít bennünket azokhoz a válaszokhoz, amelyek kedvéért megteremtettük őket.
Azt kell jól megfontolnunk, hogy talán a cro-magnoni varázsló szemében a legfenségesebb gondolat a bölényrajzzal egyenértékű. Makettről van szó ugyanis. Az agy titkos övezetében majd működésbe lépnek a modell alapján a számítógépek. A varázsló transzba esik, és átkerül a bölényvilágba, egy pillanat alatt minden részletét átlátja, és meg tudja jósolni a következő vadászat helyét és idejét. Ez a mágia legalacsonyabb foka. A legmagasabb fokon a modell nem rajz vagy szobrocska, még csak nem is jelkép. Hanem gondolat, amelyet a lehető legcsiszoltabb biner értelem szült. S ez a gondolat azért született, hogy a kutatás új szakaszába lépjünk: az analógiás szakaszba, amely minden hadikutatás második félideje. Úgy véljük, hogy az emberi szellem legmagasabb, legtermékenyebb tevékenysége abban áll, hogy a még alig ismert, nehezen elindítható másfajta szellemi tevékenységhez „modelleket” készít. Ilyen értelemben mondhatjuk: minden felfogható jelnek, jelképnek, egy másfajta valóság felidézésének. És ez az ember végtelennek feltételezett hatalmára nyit új távlatokat. Nem adja meg minden dolgok kulcsát, mint ahogyan a jelszakértők gondolják. Nincs benne minden mindenben. A spirál nincs benne a keresztben. A bölényrajz nincs benne abban a fényképben, amely a médiumra hat, Teilhard Omega pontja nincs benne Dante Poklában, a menhir nincs benne a katedrálisban, Cantor számai nincsenek benne az Apokalipszis számaiban. Ha vannak is „makettek” mindenről, ez nem jelenti azt, hogy egymásba tolható zsúrasztalra hasonlítanának, vagyis nem holmi egységes, szétszerelhető szerkezetet alkotnak, amelyből megfejthetnénk a világegyetem titkát.
Ha a szuperéber állapotban lévő értelemnek szánt legnagyobb modelleknek nincs dimenziója, vagyis gondolatok, bizony fel kell hagynunk azzal a reménnyel, hogy a nagy piramisban vagy a Notre-Dame homlokzatán megtaláljuk a világegyetem makettjét. Ha létezik az egész világegyetemnek makettje, az csakis az emberi agyban, a legcsodálatosabb intelligenciában, annak is a legrejtettebb zugában létezhet. De vajon az univerzumnak nincs más forrása, mint az ember? Hiszen ha az ember végtelen, miért ne lenne a világegyetem a végtelen és még valami?
Azonban ha már egyszer felfedeztük, hogy minden makett, modell, jel, jelkép, egyszer csak megtaláljuk a kulcsot. Nem azt, amelyik a megfejthetetlen rejtély ajtaját nyitja, ami különben nem létezik, vagy éppenséggel Isten kezében van. Mégis valamilyen kulcsot, nem a bizonyosságét, hanem a magatartásét. Arról van szó, hogy el kell indítani azt a „másfajta” értelmet, amelynek a makettet szánták. Arról van tehát szó, hogy a közönséges éber állapotból szuperéber állapotba kell kerülni. Résen kell lenni. Nincs benne minden mindenben. Az éberség azonban minden.
Louis Pauwels – Jacques Bergier