Vajon a kreativitás is egyfajta kvantumugrás lenne?
Remélem a fenti kérdés hatására nem az a kép jelent meg önök előtt, amint közismert kreatív emberek – mint pl. Newton, Michelangelo vagy Martha Graham – hatalmas fizikai gátakat próbálnak átugrani. Tapasztalataink egyértelműen azt mutatják, hogy makroszkopikus szinten a kvantumos effektusok kisimulnak, vagy kiátlagolódnak. Nekünk azonban az elme síkjára kell tekintenünk, itt található a kreativitás székhelye is.
Mi is valójában a kreativitás? Némi vizsgálódás után bizonyára önök is felfedezik, hogy a kreatív tevékenység minden esetben valami teljesen új megértés vagy jelentés felfedezésével jár együtt, melynek hatására óriási változások állnak be a jelentés értelmezési folyamatában. Vegyük például Einstein relativitáselméletét. Einstein fiatalabb korában találkozott a fizika két legfontosabb elmélete között húzódó konfliktussal. Az egyik oldalon ott volt Newton sokszorosan igazolt elmélete, míg a másikon Maxwell híres elmélete. Ezek az elméletek saját alkalmazásterületükön kiválóan működtek és jóslataik nagy pontossággal egyeztek a kísérleti megfigyelésekkel. A két elmélet alkalmazásterületei azonban átfedést mutattak, s a probléma pontosan az átfedésnél jelentkezett. Einstein több mint tíz évig dolgozott a probléma megoldásán, ám nem sok sikerrel. Egyik nap aztán egy briliáns ötlettel ébredt, amely teljesen megváltoztatta addigi gondolatmenetét. Eredetileg a probléma két fizikai elméletet érintett, a megoldást viszont az időről alkotott képzetünkben találta meg.
Einstein előtt a fizikusok úgy gondolták, hogy az idő abszolút természetű. Ez azt jelenti, hogy noha minden esemény időben történik, maguk az események azonban nem hatnak az időmérő berendezésekre. Újdonsült kreatív ötletének fényében azonban Einstein ennek pontosan az ellenkezőjét állította. Valójában az idő mozgástól függő mennyiség. Ez annyit jelent, hogy a mozgó űrhajón ketyegő óra lassabban jár. Az időről alkotott új képzet segítségével sikerült a két elmélet között húzódó konfliktust feloldani, ami levezette Einsteint egy olyan egyesített elmélethez, melynek egyik közismert következménye az energia és a tömeg ekvivalenciája (E=mc2). Ez kiválóan példázza a kreativitás működését. Nos a kérdés most az, hogy ez a folyamat tartalmaz-e diszkontinuitást vagy véletlen ugrást?
Mindenképp, hisz abban az időszakba senki sem rendelkezett a Földön olyan információkkal, melyek ismeretében – algoritmikus módon – Einstein eljuthatott volna forradalmi meglátásához. Saját bevallása szerint „a relativitást nem a racionális gondolkodás révén fedeztem fel”. Szerencsére ma már nagyon sok tudós vélekedik úgy, hogy a kreatív vagy alkotó meglátások az elme folyamatain belüli kvantumugrások, melyek megjelenése diszkontinuitást mutat. Ez egyrészt a kreativitás jelenségén végzett nagyszámú kutatásnak köszönhető, melyek egyértelműen igazolták, hogy a kreatív meglátás – legyen az művészi vagy tudományos – mindig hirtelen jelentkezik. Másrészről pedig annak köszönhető, hogy maguk a tudósok is észrevették saját kreativitásuk nem folytonos jellegét. Mi mással tudnánk ugyanis megmagyarázni azt a tényt, miszerint a tudomány legismertebb mítoszai, mint például a Newton-féle gravitáció felfedezése, kreatív eseményekről szólnak. Gondolom már rájöttek,hogy itt a lehulló alma közismert történetére utalok.
Nos, a történet szerint akkoriban kolera pusztított Cambridge-ben, ezért aztán a 23 éves fizikaprofesszor, Isaac Newton, édesanyja Lincolnshire-i birtokára utazott. Egyik reggel, amint az egyik almafa alatt feküdt, a fiatal Newton egy lehulló almára lett figyelmes. S láss csodát, abban a pillanatban megjelent Newton fejében az egyetemes gravitáció elképzelésének ötlete, mely szerint a körülöttünk lévő tárgyak a gravitáció ereje által vonzást gyakorolnak egymásra.
Vajon valóban így történt volna? Egyes tudománytörténészek szerint Newton egyik unokahúga terjesztette el a fenti történetet Franciaországi látogatása során. De akkor miért válhatott ez a történet a fizikatudomány egyik legendájává, ha a legtöbb tudós, mai napig azt vallja, hogy a tudomány fejlődését a próba-szerencse és a logikus gondolkodás viszi előre?Valaki azt mondta egyszer, hogy a mitológia lelkünk története. Találják ki, mi történt olyankor, ha a tudományos felfedezési folyamat hagyományos magyarázata nem elégítette ki lelkünket? Mítosz szövődött köré. S természetesen ez nem csak a tudományra igaz. A tudományban, a művészetben, a zenében, az irodalomban, a matematikában és az ehhez hasonló alkotó folyamatokban megjelenő nem folytonos kvantumugrások tényét igazoló történeteknek végeláthatatlan a sora. Legtöbbjüket megtalálhatják a kreativitást kutatók összegyűjtött esettanulmányaiban (pl. Briggs, 1990), vagy az alkotók személyes elbeszéléseiben. Lássuk néhány példát: Végre két nappal ezelőtt sikerült megoldást találnom, ám nem a gyötrelmes próbálkozás, hanem Isten (kvantumtudat) áldása jóvoltából. Mintha villám csapott volna belém, úgy döbbentem rá a rejtély megoldására.
Fogalmam sincs mi lehetett az a fonál, mely korábbi ismereteimet összekapcsolva végül elvezetett a megoldáshoz. (Karl Fredrick Gauss, híres matematikus) A kreativitás olyan, mintha a tóba lemerülve úszni kezdenénk. Ha a szándék és az intuíció együtt vezeti az ecsetet, a kép szinte magától megjelenik, persze ha valóban képről van szó. (D. H. Lawrence, író, a Lady Chatterley szeretője című regény szerzője) A múlt éjjel, miközben pipázgatva a kandallóm mellett ültem, hirtelen felötlött bennem, hogy megírjam „Hesperus balladája” című költeményem, melyet meg is tettem. Azután lefeküdtem, de nem tudtam aludni. Újabb gondolatok jutottak eszembe, ezért felkeltem, hogy leírjam őket formálódó balladámba. Nagyon tetszett alkotásom, melynek megírása semmilyen erőfeszítésembe nem került. Az igazat megvallva a költemény nem is sorokban, hanem versszakonként jelent meg fejemben. (Henry Wadsworth Longfellow, költő) Új szerzeményeim magjai általában hirtelen és váratlanul jelennek meg… Azon nyomban erős gyökeret eresztenek lényemben, s kitörve a földből nyomban ágakat, leveleket és gyümölcsöket hoznak (Csajkovszkij, híres zeneszerző)
Azt hiszem a kreativitás kvantumugrásainak nem folytonos természetére vonatkozó legjobb bizonyítékot az új szövegkörnyezeten belüli jelentés megtanulásának gyermekkori emlékeiben találjuk. Gregory Bateson filozófus a tanulás folyamatát két csoportra osztja. Az első csoportot a rögzített szövegkörnyezeten belüli jelentés megtanulása jelenti, amit ismétlésnek, vagy memorizálásnak is hívunk. A második csoportba azok tartoznak, ahol a környezetben elmozdulás észlehető. Itt található a kvantumugrás. Három éves lehettem, amikor édesanyám elkezdte megtanítani nekem a számokat. Elsőnek megjegyeztem, hogyan számoljak el 100-ig. Nem sok örömet nyújtott, de nem tehettem mást, hisz édesanyám állandóan gyakoroltatott. Azután megtanította a két (pl. két macska), három (pl. három rúpia) elemet tartalmazó halmazok fogalmát. Ez így ment egy darabig, míg egy nap hirtelen minden világos lett. A kettő és a három közötti különbség világossá vált előttem. Közvetetten, azaz más kontextusban, amit a halmazok fogalma jelentett, megértettem a számok fogalmát. Mondanom sem kell, óriási örömmel töltött el a felfedezés. (Ne feledjük, a halmaz implicit, és nem pedig explicit fogalomként jelent meg tudatomban a megértés pillanatában.)
Biztosan önök is emlékeznek, hogy a fentihez hasonló élmény volt az is, amikor egy történetet olvasva felfogták a történetet átható kapcsolódó jelentést. Vagy amikor rájöttek, mire is való az algebra. Vagy amikor ráeszméltek, hogy a megfelelően elrendezett egyedi hangok, miként hozzák felszínre a dallamot és a zenét. Gyermekkorunk szinte hemzseg a kvantumugrások hasonló élményeitől. Még a delfinek is képesek kvantumugrást végrehajtva tanulni. Egyik cikkében (1980) Bateson elmeséli egy delfin kiképzésének történetét. Az állatot egy tanulási folyamatnak vetették alá. Minden egyes alkalommal, amikor az edző azt szerette volna, hogy a delfin megismételjen egy adott gyakorlatot, megfújt egy sípot. Ha a delfin helyesen megismételte a gyakorlatot jutalmul halat kapott. Ez a fajta kiképzés általánosnak mondható a delfináriumok delfinjeinél. Bateson azonban egy újabb szabályt is bevezetett: ennek értelmében az olyan gyakorlatokért, melyekért az előző körben a delfin egyszer már jutalomhalat kapott, még egyszer nem kapott jutalom halat.
Az igazat megvallva ez utóbbi szabályt nem igazán lehet a gyakorlatban is megtartani. A delfin ugyanis megunja, hogy hibázik és nem kap halat!Az első tizennégy alkalommal a delfin rendületlenül ismételte azokat a gyakorlatokat, melykért korábban már egyszer kapott halat, s amiért újból megkapta kiérdemelt jutalmát, ha túlságosan elunta volna az edzést. Az egyik alkalommal, valószínűleg véletlenül, egy teljesen új mozdulatot hajtott végre. A tizennegyedik és tizenötödik alkalom között azonban a delfin láthatóan izgalomba jött. Ezt követően a tizenötödik alkalomnál egy olyan nyolc elemből álló, teljesen kidolgozott, és tiszta gyakorlatsort mutatott be, melyből négy mozdulat teljesen új volt, olyan, amit soha azelőtt nem figyeltek meg a delfineknél. A delfin szempontjából ez valószínűleg egy kvantumugrás volt, egy diszkontinuitás (Bateson, 1980; page 337.)
Összekapcsolt hierarchia
Talán nem figyeltek föl rá, de más módon is megvilágítható a megfigyelés folyamatában szunnyadó paradoxon ténye. A megfigyelő minden esetben a tapasztalás eseményeként jelentkező objektum kvantumvalószínűségeinek halmazából választ. A lehetőségek összeomlasztása előtt azonban maga a megfigyelő (agya) is nem-megnyilvánult lehetőségek halmazából áll. A paradoxon tehát egyfajta zárt körkörösséget mutat: a tárgy valószínűség hullámának összeomlasztásához megfigyelőre van szükség; de ugyan ilyen összeomlás szükséges a megfigyelő megjelenéséhez is. Még tömörebben kifejezve: megfigyelő nélkül nincs összeomlás, valamint összeomlás nélkül nincs megfigyelő.Ha csak az egyik szinten maradunk, mondjuk az anyagi szinten, akkor nem oldható fel a paradoxon. A tudatoldali megközelítés is csak azért működik, mert azzal a feltételezéssel élünk, hogy mind a megfigyelő, mind az objektum esetében az összes létező transzcendens alapját képező tudat omlasztja össze a hullámfüggvényt.
A megértéshez a kulcsot Douglas Hofstedter, mesterséges intelligencia kutató nyújtotta. A fentihez hasonló körkörös záródást összekapcsolt hierarchiának hívjuk, s az érdekessége, hogy az ilyen esemény önmegfigyeléshez vagy szubjektum/objektum felhasadáshoz vezet. Nézzük meg erre Hofstadter egyik példáját. Vegyük szemügyre a közismert hazug paradoxont, melyet a „hazug vagyok” kijelentés képvisel. A körkörösség azonnal észrevehető: ha valóban hazug vagyok, akkor igazat mondtam, ha viszont igazat mondtam, akkor hazudtam, és ez így megy a végtelenségig. A megjelenő végtelen oszcilláció miatt ugyanakkor a kijelentés egyedivé válik: a kijelentés magért beszél, teljesen elszeparálódik a beszédfolyam fennmaradó világától.
A kijelentés önvalójának és világának leválása valójában az angol nyelv nyelvtanára vonatkozó megértésünkön és a nyelvtan szabályainak megtartásától függ. Egy gyermek számára ugyanis azonnal megszűnik a körzés, mivel a kijelentés elhangzása után első kérdése rögtön az lesz, miért vagy hazug? A körzést okozó nyelvtan azonban implicit módon, túllépve magát a kijelentést, persze tovább létezik.
Ehhez hasonlóan, nekünk fizikusoknak is némi időbe telet, hogy a megfigyelés jelensége mögött implicite meghúzódó, transzcendens kvantumtudatot felfedezzük. Az összeomlás tehát összekapcsolt hierarchiát követ, létrehozva ezzel az önmegfigyelés vagy önmagára irányulás látszatát, mely a tudat szubjektumra és objektumra való felhasadásához vezet. A megfigyelő én, az összeomlás látható szubjektuma, valójában az objektummal szoros függőségben, egyazon pillanatban keletkezik. Legyen az bárhol, a kvantumvalószínűség összeomlásakor szinte mindig biztosak lehetünk, hogy érzékelése miden esetben összekapcsolt hierarchiával párosul. A nem-helyhez-kötöttséggel és a diszkontinuitással párhuzamosan, az összekapcsolt hierarchia is a kvantumtudat fentről lefelé irányuló okozati láncolatát igazoló kvantumnévjegy.
Egy másik írásomban (Goswami, 1993, 1997) már bemutattam, hogy az összekapcsolt hierarchiájú kvantummérés egyúttal megoldást nyújt arra a kérdésre is, hogy miként tegyünk különbséget a tudat és a tudattalan között a pszichológiában, valamint élő és élettelen között a biológiában.
Írta: Amit Goswami/Fordította: Dienes István/
