A klasszikus mechanisztikus világnézet azon az elképzelésen alapult, hogy az üres térben szilárd, elpusztíthatatlan részecskék mozognak. A modern fizika radikálisan megváltoztatta ezt a képet. Nemcsak a részecske fogalmát értékelte át teljesen, hanem az üres tér klasszikus fogalmát is módosította. Ezt az átalakítást az ún. térelméletek tették szükségessé. Minden azzal kezdődött, amikor Einstein kapcsolatot teremtett a gravitációs mező és a tér geometriája között, amely kapcsolat mind nagyobb jelentőségre tett szert, amikor a kvantumelméletet és a relativitáselméletet együttesen alkalmazták a szubatomi részecskék keltette erőterek leírására. Ezekben a kvantum-térelméletekben már elmosódik az eddigi éles határ a részecskék és az őket körülvevő tér között, és az üres tér is roppant fontos dinamikus tényezőként jelenik meg.
A mező fogalmát Michael Faraday és James Clerk Maxwell vezették be a 19. században, hogy leírhassák vele az elektromos töltések és áramok közt ható erőket. Az elektromos mező olyan állapot a töltött testet körülvevő térben, amely erőt fejt ki más töltésekre ebben a mezőben. A mágneses mezőket mozgó töltések keltik, tehát elektromos áramok, és az ennek következtében keletkező mágneses mezők más mozgó töltésekre hatnak. A rezgő elektromos és mágneses mezők rádió- vagy fényhullámként, vagy másfajta elektromágneses sugárzásként mozognak a térben.
A relativitáselmélet sokkal elegánsabbá tette az elektrodinamika szerkezetét azzal, hogy egyesítette a töltés és az áram, valamint az elektromos és a mágneses mező fogalmát. Mivel minden mozgás viszonylagos, bármely töltés megjelenhet áramként, és így az általa keltett elektromos mező mágneses mezőként jelenik meg.
A mező fogalmát kiterjesztették a gravitációs erőre is. Minden tömeggel rendelkező test létrehoz és érzékel gravitációs mezőket. A gravitációs erő nem más, mint a téridő görbületének hatása. A tömegek maguk körül meggörbítik a téridőt, és ebben a görbült téridőben másként terjed a fény, másként mozognak a testek. Megváltoznak a metrikus viszonyok, a távolságok, az időviszonyok. Gravitációs térben lelassul az idő. A Démokritoszi és a Newtoni atomizmus két alapvető fogalma volt az anyag és az üres tér, illetve a teli és az üres. Ez abból a mindennapi tapasztalatból lett leszűrve, hogy az anyagi testek áthatolhatatlanok, nem lehet egy helyen egyszerre két tárgy. De két mező már lehet egy helyen! Az Általános relativitáselmélet szerint a test meggörbíti a téridőt, sőt, ő maga a téridő görbülete! A test és a tér nem elkülönülten van jelen, hanem egymásban van, egylényegűek, áthatják egymást. Minden test görbíti a teret, és ez a térgörbület visszahat magukra a testekre. Így a testek túlnyúlnak a saját határaikon, minden mindenre hat, minden mindennel összeér, nem lehet éles határt húzni két test közt: egymásba nyúlnak, egymásba hatolnak.
Ez megoldja Zénón paradoxonait is. Zénón szerint egy nyíl el se tud indulni, mert ahhoz, hogy eljusson az A pontból a B pontba, először meg kell tennie a távolság felét, ehhez meg kell tenni a távolság felének felét, sít, tehát még meg se moccant, máris végtelen sokat kell lépnie! Ha viszont a testek határtalanok, akkor a nyíl az A pontban indulva máris ott van a B pontban is, csak a látható megnyilvánulása korlátos. A mozgás nem úgy zajlik, hogy egy véges és korlátos test sorra végigsétál egy üres tér pontjain, hanem úgy, hogy a test maga is csak az üresnek hitt, valójában erőterekkel és térgörbülettel kitöltött vákuum állapotmódosulata, amely úgy terjed tova, hogy valójában mindvégig jelen van minden pontban, csak az arányok tolódnak el. A kvantumfizika egyik legmegdöbbentőbb felismerése az, hogy az elemi részecskék egyszerre korpuszkulák és hullámok. A korpuszkula pici és pontszerű, úgy mozog, hogy egy többé – kevésbé folytonos pályát ír le. A hullám viszont kiterjedt, egyszerre van jelen a térben mindenütt, képes két lyukon egyszerre áthaladni és képes interferálni, összetevődni. Ezzel megszűnt a különbség a szilárd részecske és az áthatolható erőtér közt. A részecskék nem egyebek, mint a mező helyi sűrűsödései, energiakoncentrátumok, amelyek jönnek és szertefoszlanak, aminek következtében a részecskék elvesztik egyedi jellegüket, és feloldódnak a mezőben. A kvantumfizika másik döbbenetes felismerése az, hogy két azonos típusú részecskét lehetetlen megkülönböztetni: két elektron tökéletesen azonos, nem lehet eldönteni, melyik van az A helyen és melyik a B helyen. Csak annyit mondhatunk, hogy egy elektron az A helyen van, egy meg a B helyen. Nem más ez, mint az abszolút és tökéletes metafizika felfedezése a való világban! Ez az, amit a régi misztikusok évszázadokon át oly hiábavalóan kerestek! Hiszen akkor az univerzumban levő bármely két elektron össze van kötve egymással! Ha valami történik az egyikkel, erről szempillantás alatt az összes többi is értesül! Hát nem ugyanaz ez, mint a Lények Egyetemes Közössége? Minden lény szervesen összetartozik, ezért nem szabad ártani még egy rovarnak sem, mert az Egyetemes Energiamező révén erről azonnal értesül minden lény, és ez nem más, mint a karma törvénye! A buddhisták 2500 éve tudják ezt, a hinduk még régebb óta.
Az az elképzelés, miszerint a fizikai dolgok és jelenségek egy mindent átható, alapvető entitás átmeneti, ideiglenes megnyilvánulásai, nemcsak a kvantumtérelmélet egyik fő sajátossága, hanem a keleti világnézet központi gondolata is. Einstein elméleteihez hasonlóan a keleti misztikusok is úgy tartják, hogy ez a mindent átható alapvető entitás az egyetlen létező valóság, és ennek a valóságnak minden megnyilvánulása csupán átmeneti jellegű és illuzórikus. A keleti misztikusok valóságát azonban nem azonosíthatjuk a fizikusok kvantummezőjével, mert a misztikusok valósága világunk minden jelenségének lényege, és következésképpen túl van minden fogalom és gondolat szabta határon. A kvantummező ezzel szemben jól meghatározott fogalom, amely a fizikai jelenségek némelyikére ad csak magyarázatot. Ám a kettő párhuzama mégis szembeötlő és elgondolkodtató. A mezőfogalom megjelenését követően a fizikusok arra törekedtek, hogy a különféle mezőket egyetlen mezőben egyesítsék, amely magába foglalna minden fizikai jelenséget. A hinduk Brahmanját, a buddhisták Dharmakáját, és a taoisták Taóját tekinthetjük talán a végső, egyesített mezőnek, amely nemcsak a fizikában tanulmányozott jelenségeknek szolgál alapjául, hanem minden létező jelenség végső alapja. Az igazság az, hogy ezzel az egyetemes mindent-leírással várni kellett a Kvadromatika megjelenéséig. A hivatalos fizika minden nagyszerűsége ellenére sem vesz tudomást ugyanis a szellemvilágról, a parajelenségekről és az energia-kicsatolásról, ami pedig szerintem minden fizikai, kémiai és biológiai jelenség végső alapja.
A keleti világnézet szerint a jelenségek alapjául szolgáló végső valóság túl van minden formán, és szembeszáll minden leírással és meghatározással. Ezért mondják gyakran, hogy forma-nélküli, kitöltetlen, üres. Ezt az ürességet azonban nem szabad semminek gondolni. Igazából ez minden forma lényege, és minden élet forrása. Az Upanisadokban ezt olvassuk:
A Brahman: élet. A Brahman: öröm. A Brahman: üresség… Az öröm valójában ugyanaz, mint az üresség. Az üresség pedig igazából nem különbözik az örömtől. (Cshándógja Upanisád).
A buddhisták ugyanezt az eszmét fejezik ki a Szúnjatá fogalmával, amely szintén ürességet vagy űrt jelent. Nézetük szerint ebből az élő űrből születik a jelenségek világának minden formája. Hasonlóképpen a taoisták is végtelen teremtőképességet tulajdonítanak a Taónak, és ugyancsak ürességnek nevezik. (A Taó eredeti jelentése: Út.) Az ég taója az üresség és formanélküliség – mondja Csuang-Ce. Itt a Taó a dolgok végső természetét, megnyilvánulási formáját jelenti. Lao Ce szerint az edény üres, és ez az üresség adja meg az edény lényegét, azt, hogy vizet vagy ételt lehet bele tenni.
Az üresség végtelen teremtőképességet rejt magában.
Eképpen a keleti misztikusok üresség fogalma könnyen összehasonlítható a szubatomi fizika kvantummező fogalmával. Akárcsak a kvantummezőből, az ürességből is formák végtelen száma keletkezhet, amelyeket az űr fenntart egy ideig, majd végül magába szippant. A misztikus üresség érzékelhető megnyilvánulásai sohasem statikusak és tartósak, mint ahogyan a szubatomi részecskék sem. Dinamikus és átmeneti jelenségek, amelyek keletkeznek és elenyésznek a mozgás és az energia véget nem érő táncában. Mind a fizikusok szubatomi világa, mind pedig a keleti misztikusok jelenségvilága a szánszára, a folytonos születés és halál világa. Mivel a világ dolgai az űr átmeneti megnyilvánulásai, ezért nem rendelkeznek semmiféle alapidentitással.
Fritjof Capra
